Tömegek frusztráltak Kelet-Közép-Európában, hogy hova jutott az Európai Unió, és hogy micsoda rossz társaságba keveredtünk! E frusztrációt elsősorban izgága és a maguk érdekét szolgáló politikusok gerjesztik, így kreálva bázist hatalmuk megszerzéséhez, illetve megtartásához. Öngerjesztő kör ez, mely nem azt mondja tényszerűen, hogy ebben és ebben rosszul teljesít az EU, és nem javító szándékú tervezetekkel, javaslatokkal és projektekkel állnak elő, hanem mindenestül rossz helynek állítják be az európaiak évszázados álmát, az európai közös házat, de érdekes módon azért ki nem költöznének belőle.

Az EU valóban nem más, mint tökéletlen megvalósítása egy ideális (idealista?) elképzelésnek: legyen fenntartható béke és fejlődés az európai kontinensen. Az EU alapelve, hogy a tagországokat olyan mértékű kölcsönös gazdasági függésbe kell hozni, hogy a békés együttműködés sokkal jobban megérje nekik, mint a háború. Ez sikerült is, ezért ragaszkodik mindenki az EU-hoz, ki lelkesen, ki fogát összeszorítva. A Brexit drámai fejezete nyilvánvaló baleset volt, melyet régóta megbánt már az Egyesült Királyság polgárainak többsége, és a hajdani nagyhangú „brexitier”-ek is mind eltűntek a süllyesztőben, kivéve a visszajáró kísértetet, Nigel Farage-t, aki most a reformpopulisták vezéreként kavarja megint a mérget.

Az EU meglétének alapelvével mindenki egyetért – azok is, akik a legjobban támadják az EU-t. A legvadabb „-exitesek” is – Frexit, Italexit, Huxit, Dexit, Danexit stb. – belátják, hogy nem éri meg az annyira pocskondiázott és ledorongolt, romlott és bürokratikus EU-t elhagyni, mert az Unió még ezen „rohadt formájában” is sokkal inkább megéri az együttlétet, mint a teljesen szuverén magányos különállást. Két legyet egy csapásra, gondolták a populisták: szolid szavazótábort lehet építeni az Unió elleni szabadságharcra, közben az Unióhoz tartozás előnyeit is lehet élvezni. Történnek persze malőrök is, a húrt nem szabad(na) a végtelenségig feszíteni.

Mégis, mi a baj az Unióval, ha alapjai ennyire szolidak? A tagállamok erkölcsi és kulturális értékrendjével, és azok nehézkes összeegyeztethetőségével van a baj. A következő kulcsszavakat sorolva jól érzékelhetjük az értékskálák okozta évtizedes feszültségeket, melyek hol itt, hol ott verik ki a biztosítékot a különböző európai társadalmakban: demokrácia, tolerancia, kereszténység, hagyományok, emberi jogok, kulturális determináció és így tovább. Nyugaton a „keletiek” fejlődési képtelenségét, keleten a „nyugatiak” teljes (kulturális) önfeladását ostorozzák, majdnem háborús propagandához méltó lendülettel és hévvel.

Pótcselekvés az egész, nincs ok az aggodalomra. A Nyugat nagy találmánya, a kapitalizmus és annak már jó ideje tartó terminális szakasza, a fogyasztói társadalom kiegyenlíti és temperálja a Kelet-Nyugat ellentmondás hatalmas belső feszültségeit. Megállapíthatjuk, hogy a fentebb felsorolt kulcsfogalmak mind-mind csak másodlagos kulturális jellemzői a mai Nyugatnak, mert ami elsődleges az a fogyasztás kultusza. Erről ismerszik meg a mai Nyugat, és bárki, aki ezt a formát hozza a mai „Nyugathoz” tartozik, bárhol legyen is a világon. Kedves kelet-közép-európai honfitársaim, a Nyugat mi (is) vagyunk, nem érdemes hát a saját otthonunkat megugatni, hagyjuk az úgymond morális iránytűjét vesztett Nyugat kiengesztelhetetlen kritikáját, fogjuk inkább vissza éles nyelvünket, ha már fogyasztási hajlamainkat és addikciónkat nem vagyunk képesek visszafogni.

Azok, akiknek nem a profit és annak a minden áron való maximalizálása a szent, azok nem nyugatiak. Ezért hat ma is annyira a Kelet misztikája a romlott Nyugat polgáraira, mármint közülük azokra, akik nem akarnak csendesen beállni a profittermelő falanszter lélektelen soraiba és szabadságot, emelkedett lelkiállapotot és hősies megbecsülést keresnek az unalmas törvényesség és a lélekölő kényelem helyett. A Kelet mindig is felfoghatatlan, megfoghatatlan és utolérhetetlen volt a nagyvilág számára, míg a Nyugat szépen elterpeszkedett – és kiürült. Kulturális meghatározottságát lecserélte a felszínes civilizatórikusra. Európa társadalmainak, a közös Európai Ház lakóinak nem az a történelmi feladata, hivatása, hogy a házból egyenként kiszökdösve keletre távozzanak, még kevésbé az, hogy a Keletet ajtóstól a házunkba behozza, hanem a közös házat megerősíteni. Új meghatározás szükséges: aki hajlandó és képes Európát (meg)erősíteni, az európai, aki bármi módon gyengíti kontinensünket, az már nem az – még akkor sem, ha „nyugatinak” vallja magát.

(Nyitókép: Euractive)