A Budapesti Büszkeség menetén, június 28-án, nagyon sokan voltak. Nagyon-nagyon sokan. Ezt gondolom nem vitatja senki. A demonstráció eredetileg Pride-nak indult, azt viszont az Európai Unióban egyedülálló módon betiltották, úgyhogy végül Budapesti Büszkeség menet lett belőle, és azért nőtt ilyen hatalmasra, mert már többről szólt mint pusztán az LMBTQ-közösség éves fesztiváljáról.

Miről is? Arról, hogy egy demokratikus országban, mint amilyen Magyarország is, az emberek nem szeretik, ha olyan alapvető jogaikat csorbítják, mint a szabad gyülekezési jog. Túl hosszan tartott a kommunizmus ahhoz – még ha csak gulyáskommunizmus volt is, és nem olyan igazi sztálinista Gulág, mint nálunk Romániában –, hogy az emberek csak úgy beletörődjenek, hogy bármilyen ürüggyel megfosszák őket alapvető jogaiktól. És nem is fosztották meg őket: a rendőrség az új törvényre hivatkozva előbb betiltotta ugyan a rendezvényt, végül mégsem oszlatott, hagyta, hadd hömpölyögjön kedvére a tömeg, Budára át a hófehér Erzsébet hídon. A rendfenntartók, határozott számérzékről és jó helyzetfelismerésről tettek tanúságot, viszont egyesek szerint turbóra járatták az előzőleg nyilvánosan beígért arcfelismerő programot, és buzgón kameráztak, de én nem hiszem, hogy ilyesmit tettek volna. Ugyan minek? Ennek csak akkor lenne értelme, ha utána mind a 150 000+ résztvevőnek szabálysértési büntetést küldenének – milyen szép pénz lenne benne! –, csak akkor kétszer ekkora tömeg verődne össze újra, és az nem hiányzik senkinek.

Konkrét, saját emlékem: 1989. december 17-én Temesváron, estefelé az utcákon vonulva lelkesen diktatúraellenes rigmusokat skandáltunk, és a legtöbb helyen rendőri ellenállásba ütköztünk, voltak viszont olyan szűkebb helyek, ahol érdekes módon zavartalanul átvonulhattunk, de hallottuk ahogy szaporán kattognak a fényképezőgépek, láttuk ahogy villognak a blitzek! Ceauşescu fogdmegjeinek nem álltak rendelkezésre a mai performáns kínai arcfelismerő programok, de azért ők is buzgón tették a dolgukat, fáradhatatlanul fotóztak, és bizony nem érettségi tablóképeket készítettek rólunk. Az eredmény az lett, hogy ezután még határozottabban vettünk részt a további eseményekben, mert már sokkal több volt a veszíteni valónk. Ez a dolog természete.

Történik ott valami, ahol ennyi ember összecsődül! Vagy valami nagyon tetszik, vagy éppen ellenkezőleg, valami nagyon nem tetszik a résztvevőknek. Van, aki szégyenként értékeli vagy éli meg ami ott történt, más, éppen ellenkezőleg, büszke arra, hogy ilyen hihetetlenül sokan összegyűltek (ellen)véleményüket kinyilvánítani. Én azt hiszem, nekünk, erdélyi magyaroknak nem az a tisztünk, hogy Budapesti Büszkeség esetleg „szégyen” kategóriákban gondolkodjunk, de semmiképpen nem mehetünk el a hatalom által betiltott, mégis ilyen hatalmas arányban összegyűlő tömeg ténye és látványa mellett: valami fontos történik az anyaországban, nem dughatjuk homokba a fejünket, azazhogy dugni dughatjuk ugyan, csak nehogy végül nagy meglepetés érjen bennünket.

Sokféle, homlokegyenest különböző magyarázatát adják a június 28-i demonstrációnak. Egyesek szerint a hatalom mesterien csapdába csalta az ellenzéket, amely most megmutatta igazi arcát (?) – valami sántít ezzel a magyarázattal, hiszen a Tisza Párt jelen sem volt –, más szerint a betiltott Pride-ot Brüsszel „gyártotta” volna le. Merész állítás, nem hiszem, hogy Brüsszel szabadon rendelkezne Budapesttel annyi év heves Brüsszel-ellenes harc után, ha pedig mégis, az több lenne, mint döbbenetes, mert akkor mit csinálnak a hatóságok?

Maradjunk a legjózanabb magyarázatnál: a demokráciákban a túlzásba vitt tiltások az embereket mindig felrázzák és megmozgatják, így olyanok is garmadával kimennek egy-egy olyan demonstrációra, akiket a rendezvény eredeti témája nem is érdekel, esetleg igazán egyet sem értenek vele. A rendőrség jó munkát végzett: az általa betiltott rendezvényen a közrendet szakszerűen biztosította. Ami történt legyen lecke mindenkinek, nagyon oda kell figyelni a közéleti dolgokra, egyben bizonyíték a hatalmon lévők valós vagy kikényszerített, de mégiscsak létező türelmére is. Egy demokratikus berendezkedésű társadalomban – mi pedig csakis ilyet akarunk – nem lehet más úton, mint a türelem útján járni. Azt kívánjuk, hogy ez így is maradjon.