Előző írásomban az új amerikai nemzetstratégiáról az Európát érintő kérdéseket elemeztem, azonban fontos elmondani, hogy az idézett dokumentumban Európa a C. fejezetnél szerepel, megelőzi két, az amerikaiak által sokkal fontosabbnak tartott geopolitikai terület, a nyugati félteke és Kelet-Ázsia. Igazából ezek a stratégia elsődleges célterületei, és azért tárgyalom a kettőt együtt, mert ezek szervesen összefüggenek.

Az USA neokolonializmusa Latin-Amerikában: a „Donroe”-doktrína

A stratégiában foglaltak világosan arra utalnak, hogy az Egyesült Államok vezetése arra a következtetésre jutott, hogy Kína túl erős lett ahhoz, hogy nyílt katonai konfrontációt vállaljanak vele a hegemón szerepért, és a vámokkal való kísérletezés során be kellett látniuk, hogy ahhoz, hogy Kínával szemben érdemben fel tudjanak lépni, először ki kell alakítaniuk a saját ellátási láncaikat, mert a világ ellátóláncait jelenleg Kína dominálja. Az elmúlt időszak próbatesztjei a vámokkal és az a próbálkozás, hogy a nagy cégeket arra kényszerítsék, hogy az Egyesült Államokba hazatelepítsék az ipart, egyelőre csődöt mondott. Ugyanis amennyiben a nagy cégek amerikai fizetéseket kénytelenek adni a munkásoknak, azonnal elveszítik a versenyképességüket a kínai vállalatokkal szemben, erre tehát megoldást kellett keresniük. A megoldás pedig Latin-Amerikában adja magát, és úgy tűnik, az USA Latin-Amerikában szeretné az új ellátási láncokat kiépíteni, az ottani olcsó munkaerőre alapozva. Azt ugyanis megértették, hogy Kínával nem lehet szembeszállni egy stabil és működő ipar nélkül. Ehhez viszont teljesen dominálniuk kell Latin-Amerikát, nem csak olyan tessék-lássék módon, ahogy azt az elmúlt néhány évtizedben tették, miközben mindenféle ellenséges rezsimek lopózkodtak be Latin-Amerikába, Kínától elkezdve Iránig.

Ami jelenleg Venezuelával történik, az egyfajta előjáték, és azt célozza, hogy minden olyan rezsimet, mely a nyugati féltekén szorosabb szálakkal kötődik Kínához, Iránhoz vagy Oroszországhoz, az USA az elkövetkezőkben destabilizál. Venezuela szerepe a drogkereskedelemben Mexikóhoz vagy Kolumbiához képest elenyésző, mégis a venezuelai rezsimet vették elő, elsősorban azért, hogy az országgal az egész térség számára példát statuáljanak, hogy a térségben senki se működjön együtt Kínával, ne adjon el nekik nyersanyagokat, ne vásároljon kínai technológiát, valamint természetesen az sem utolsó szempont, hogy Venezuela hatalmas olajtartalékai felett ki rendelkezik majd. Ezért az USA félretett minden ideológiai szemérmességet és nevén nevezte a stratégia lényegét: a Monroe-doktrínát nemhogy irányadónak tartják, de ezt frissítették, egyes források szerint az amerikai tisztviselők az új verziót „Donroe”-doktrínának nevezik, ezzel is érzékeltetve a Trump-adminisztrációnak a nyugati félteke egészét felölelő neokolonialista szándékát. Fontos kiemelni azt is, hogy a nemzetstratégiai dokumentum nem csak Latin-Amerikára fókuszál, hanem konkrétan az egész nyugati féltekére, vagyis ennek a tervnek hosszú távon Kanada és Grönland is része, igazán önálló kül- vagy gazdasági politikát egyik sem tud majd követni a jövőben.

Katonai konfliktuskerülés Kínával, de az ország stratégiai körbekerítése

Említettem korábban, hogy engem a legjobban a dokumentum realizmusa lepett meg; ebben továbbra is a Vance-kör óvatos körültekintését látom. Az erőviszonyok realisztikus felmérése során tudatosult bennük, hogy Kínával a jelenlegi körülmények között nem lehet hatalmas áldozatok nélkül háborúzni. Állítólag erre szakosodott amerikai think-tankek többször és többféleképpen lemodelleztek egy amerikai–kínai háborút, és legtöbbször az eredmény nem amerikai győzelem volt, vagy pedig az amerikai győzelem túl sok áldozat árán következett volna be. Ezért a Trump-adminisztráció ebben a stratégiai dokumentumban hangsúlyozza, hogy meg szeretnék előzni a katonai konfliktust Kínával, ugyanis minden jel arra utal, hogy Kína nemcsak gazdasági óriás lett, hanem a katonai technológia terén is jelentős áttöréseket ért el. De ugyanakkor a dokumentum hangsúlyozza, hogy az Indo-Pacific térségének jelentősége óriási, Tajvan jelentősége óriási, viszont Amerika egyedül nem képes a régió felügyeletére, ezért a követendő stratégia a továbbiakban a helyi szövetségesek megerősítése („First Island Chain”: Japán, Dél-Korea, Fülöp-szigetek) és a Dél-kínai-tenger nagyon szigorú katonai ellenőrzése. Amerika célja tehát nem konfliktus Kínával, hanem Kína elriasztása („deterring”) egy nyílt katonai konfliktustól egy ázsiai katonai körgyűrű megerősítésével, valamint az USA katonai jelenlétének fokozásával a térségben. Ennek megfelelően el is mondják, hogy az amerikai haderő a jövőben nagyobb mértékben veszi igénybe az Indo-Pacificum térség kikötőit és katonai infrastruktúráját.

A „Fortress America” elv

Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiája tehát elsősorban két fontos pillérre épül: az egyik az, hogy kirúgnak az amerikai kontinensről minden rivális hatalmat, Kína búcsúzhat Panamától, a dél-amerikai bányáktól és úgy általában minden dél-amerikai erőforrástól. Ezt jelenti a Fortress America elv: az amerikai kontinensen csakis egyetlen hatalom dominál, és ez a hatalom nem osztozik a kontinens erőforrásain senkivel, mi több, az iparát itt akarja – a helyi olcsó munkaerőre alapozva – felépíteni. Továbbá sűrű hálót szőnek Kína köré abbéli igyekezetükben, hogy Kínát a tengerekről visszaszorítsák, és a szárazföldön tartsák; ebben a helyi szövetségeseknek kiemelkedő szerepet szánnak, de a saját katonai jelenlétüket is fokozzák a régióban. Pusztán adalék, de fontos adalék a képletben, hogy Kína gyengítéséhez Oroszország és Kína egymásról való leválasztása kiemelt kérdés, részben ezzel is magyarázható az a mód, ahogyan ez a stratégia Oroszországhoz és Európához viszonyul, mert a hangsúly az amerikai erődépítésen és Kína elriasztásán van.