Váratlanul érkezett a hír, hogy az Egyesült Államok egyetlen éjszaka alatt rezsimváltást hajtott végre Venezuelában. Bár igazából maga a tény, hogy az Egyesült Államok leszámolásra készül a Maduro-rezsimmel szemben, nem volt se váratlan, se újdonság, mindössze a körülmények és azok gyorsasága volt az, ami kissé meglepett mindenkit.

Az Egyesült Államok nem rejtette véka alá, sőt kimondottan részletezte az új nemzetbiztonsági stratégiájában, hogy Latin-Amerikával milyen céljai vannak, azonban a tervek és a megvalósítás között a politikában elég mély szakadékok tátonganak általában. Ami figyelemre méltó ebben a támadásban, annak ereje, annak viharos sikere, és az a kemény üzenet, amit Amerika minden versenytársának, különösen Kínának küldött: nevezetesen, hogy az egerek csak addig táncolnak az asztalon, amíg a macska haza nem jön. Lássuk a részleteket.

Vége Kína terjeszkedésének az amerikai kontinensen

Először is kénytelenek vagyunk átugrani a hivatalos amerikai álláspontot, ami Venezuelával kapcsolatos, hogy az úgynevezett „narko-terrorizmus” miatt voltak kénytelenek közbelépni. Venezuela soha nem volt olyan mértékben drogszállító ország, mint például Kolumbia, az Egyesült Államokba jutó drogoknak szakértők szerint mindössze talán öt százaléka származott onnan. Ennek elsősorban az az oka, hogy nem volt szükségük a drogbizniszre, ugyanis a világ olajtartalékának jelentős része náluk van, szakértők szerint a világ legnagyobb olajtartaléka található Venezuelában.

Ez az olajtartalék amerikai konszernek kezében volt mindaddig, amíg a venezuelaiak a kilencvenes években Hugo Chavezt, egy baloldali őslakost választottak meg elnöknek, aki államosította az olajkitermelést. Az ország ezután gazdasági mélyrepülésbe került az amerikai szankciók miatt, továbbá ismeretes, hogy az időközben kialakult korrupt szocialista államtípus nem hozott jólétet Venezuelának sem.

Kína Hugo Chavez idejében jelent meg Venezuelában, és mostanra nagyjából hatvan milliárdra rúg Venezuela adóssága a kínaiak felé, amit az ország olajban törlesztett feléjük, és figyelem: nem dollárban, hanem nagyobbrészt jüanban. Vagyis a venezuelai olajtartalékok egyáltalán nem hoztak gazdagságot az országnak, egyrészt szinte ingyen ellátták Kubát olajjal, másrészt a kínaiaknak adták oda az adósságuk fejében. Nem csoda tehát, ha a venezuelai nép egyáltalán nem bánkódik Maduro amerikaiak általi elfogása és leváltása miatt, sőt eddig még kizárólag pozitív értékeléseket hallottam ez irányból, ugyanis Maduro egy klasszikus szocialista diktátor volt, aki az ország nyersanyagait a saját hatalmának konszolidálására használta fel.

A dekolonizáció vége és a leplezetlen erőpolitika visszatérése

A támadást követő sajtótájékoztatón Trump elnök bejelentette, hogy innentől kezdve az olaj Amerikáé, és nemcsak az olaj, hanem az olajszállítók is. Ez a kijelentés mindenesetre túlmutat azon a gyakorlaton, amit az Egyesült Államok ez idáig követett, pontosabban azon, hogy különféle ideológiai vagy morális indokokkal takarózott, amikor az amerikai érdek nyers érvényesítéséről volt szó. Ez azt jelenti tehát, hogy 2026-ban valóban egy új világra ébredtünk, ahol már nem a nemzetközi jog a meghatározó, hanem a nemzetközi jog mellé társított katonai erő.

Az Egyesült Államok jelenlegi vezetése – mely szerintem túlmutat Trumpon, ő ennek mindössze egy erőteljes manifesztációja – azt a jelzést küldte a feltörekvő kihívók felé, hogy azok csak addig voltak képesek egyrészt fejlődni, másrészt magukat kihívónak tekinteni, amíg Amerika mindössze soft powert használt ellenük, és hogy ennek véget vetve így néz ki az, amikor Amerika előveszi hatalmának igazi forrását, a katonai erejét.

Fontos kiemelni, hogy az amerikai társadalomban a katonáskodás mint szakma nagyon megbecsült, és kiemelt tisztelettel illetik, kissé az ókori Rómához hasonlatosan, ahol a katonáskodás szintén nagyra értékelt foglalkozás volt. Az amerikaiak, ha egy katonával vagy volt katonával – ahogy ők nevezik, „veteránnal” – találkoznak, azonnal azzal köszöntik, hogy „thank you for your service”, vagyis „köszönöm a szolgálatod”, ami fontos mutató arra nézve, hogy nagyon is tudatában vannak annak, hogy Amerika minek köszönheti befolyását és hatalmát a világban.

Azonban a demokrata kormányzatok, főleg Obama elnök óta, kevesebb jelentőséget tulajdonítottak a katonai erőnek, és Amerika erejét leginkább a soft powerben látták, pontosabban a kulturális és ideológiai exportban. Ugyanakkor az ugyanebben az időben csúcspontjára járatott wokeizmusnak ebben a kontextusban két fő eleme a dekolonizáció és a „critical race theory” volt, mindkettő szöges ellentéte annak az erőpolitikának, melyet a jelenlegi adminisztráció alkalmaz. Vagyis Kína joggal érezhette azt, hogy minden probléma nélkül elkezdhet terjeszkedni Latin-Amerikában, mert senki nem fogja megállítani.

A dekolonizáció ugyanis, amelynek akkora jelentősége volt az elmúlt két évtizedben az amerikai egyetemeken, pontosan azt feltételezte, hogy Amerika mind társadalmi szinten, mind nemzetközileg olyan ideológiákat részesít előnyben, amelyek nem az erőpolitikára épülnek. Csakhogy ez a pár évtizedes ideológiai kitérő egyrészt az amerikai hegemón szerep meggyengülését eredményezte, másrészt a nemzetközi szereplők úgy operáltak Amerikával szemben ezekkel az ideológiákkal, hogy azok őket erősítették, sőt morálisan őket a Nyugat fölé helyezték. Ezért fontos az, hogy Amerikában nemcsak adminisztrációváltás ment végbe tavaly, hanem ideológiai váltás is: a MAGA mozgalom ahhoz az Amerikához jelent visszatérést, amely egyáltalán nem volt szégyenlős az erő alkalmazásában, sőt az erőt glorifikálta. Erre gondoltam, amikor azt mondtam fennebb, hogy a macska hazajött.

Egyébként láttuk azt, hogy se Oroszország, se Kína, se a BRICS, se senki nem mozdította a kicsi ujját sem a szövetségesük érdekében. Ez lehet egy előzetes egyeztetés eredménye, bár én ezt kétlem: Trump Amerikája méltóságán alulinak találná, hogy az amerikai kontinensről bárkivel egyeztessen. Minden jel arra mutat ugyanis, hogy elkezdték megvalósítani mindazt, amit a nemzetbiztonsági stratégiában leírtak, és ha ez így van, akkor felkészül Kuba, Nicaragua, talán később valamikor Grönland is.

Kínának mindenesetre nagy probléma a venezuelai olajkiesés, ugyanis Kína legnagyobb problémája a nyersanyagok beszerzése jó áron és nagy mennyiségben. Kína tehát kapott egy jó nagy pofont. Amerikának nincs szüksége az olajra a saját ellátása érdekében, de ezzel a lépéssel ellenőrzése alá vonta azt az olajtartalékot, amelyre a vetélytársnak viszont nagyon nagy szüksége van. Szóval a venezuelai támadás win-win Amerika számára, és kimondottan nagy győzelem Trumpnak, ugyanis hihetetlenül gyorsan sikerült hatástalanítani egy Amerika számára kényelmetlen és zavaró rezsimet, és ezzel együtt rátenni a kezüket Kína egyik fontos beszállítójának forrásaira. Felkészül: Kuba.