Az amerikai elnök a napokban a Távol-Kelet felé vette az útját, és ennek az útnak az első fontos állomása Japán volt, mintegy előjátékként az igazi nagy találkozóra a kínai elnökkel Dél-Koreában. Ennek a távol-keleti útnak az egyik legfontosabb célja valamiféle megegyezés Kínával egy sor sarkalatos kérdésben, de ugyanakkor legalább ennyire fontos megerősíteni a létező távol-keleti szövetségeket, elsősorban Japánnal, az Egyesült Államok legfőbb szövetségesével a térségben.

Úgyhogy ma azt vizsgáljuk meg, hogy milyen egyezségeket kötött Trump az új japán vezetéssel, és hogy milyen elvárások mentén szeretne majd a kínai elnökkel találkozni, valamint mit szeretne konkrétan elérni. Mivel a Távol-Kelet ősrégi magaskultúrái a nyugati világ számára mindig is nagy kihívást jelentettek, és ez a régió az utóbbi időben mind technológiai, mind gazdasági szempontból egyre ütőképesebbé válik, az Egyesült Államok számára egyre nagyobb erőfeszítést jelent az aktuális globális hatalmi státusz fenntartása. Ezért Trump útja a térségbe mindenképpen fontos mozzanata azon amerikai törekvéseknek, hogy globális hatalmukat megőrizzék.

Az amerikai–japán ritkaföldfém-megállapodás

Trump japán útja nem volt mentes a szimbolikus gesztusoktól, amelyekkel valószínűleg Kínának üzent, de közben valahogy ezek a gesztusok Japánban sem mutattak túl jól. Trump nem sokkal az országba való érkezése után egy Japán partjainál állomásozó amerikai hadihajó fedélzetén mondott egy elég harcias beszédet az amerikai nagyságról, a katonai ütőképességről, és előre megmondta, hogy nem fog polkorrekt nyilatkozatokat tenni, majd arról beszélt, hogy ha Amerika háborúba megy, akkor kíméletlenül odacsap és nyerni fog.

Közben egy hadihajónyi amerikai katona kiabálta, hogy „USA, USA!”. Tették mindezt a japán miniszterelnök jelenlétében, akinek ezalatt egyetlen arcizma sem rezdült, de azért nem gondolom, hogy kellemes pillanatok voltak ezek számára. Mindenesetre a japánok elegánsan viselkedtek: Trumpot fogadta a császár, és a japán miniszterelnöktől ajándékba kapott egy arany golflabdát. Ugyanakkor azt gondolom, hogy Trump viselkedhetett volna tapintatosabban, ugyanis annak ellenére, hogy a japán–kínai viszony a mai napig elég komplikált, ma már korántsem utálják egymást annyira, mint korábban. Sőt, aki otthonosan mozog a távol-keleti pop- és sorozatkultúrában, annak egyre inkább nyilvánvaló, hogy a kínai–koreai–japán kulturális szféra egyre inkább egymásba nyílik, és nincs ez másképp a gazdasági szférával sem.

Trump természetesen nem hagyta ki a szokásos, a másik félre ráerőszakolt üzleteit sem. Japánnal is kötött egy 550 milliárd dolláros egyezséget, hogy japán cégek ennyit fognak befektetni Amerikában az elkövetkező öt évben. Ennek ellenére Amerika továbbra is fenntartja Japánnal szemben a 15 százalékos vámot. De, ami ennél sokkal fontosabb, és ami abba az irányba mutat, hogy az Egyesült Államok hosszú technológiai háborúra készül Kínával: Trump egy ritkaföldfém-megállapodást kötött Japánnal, nevezetesen, hogy közösen új lelőhelyek után néznek Dél-Ázsiában, és japán know-how-t használnak ezek kitermelésére. Ugyanis bár a technológia maga ismert, kevés a gyakorlati tapasztalat ezen a téren. Ugyanakkor Japánban, Tokióban amerikai finanszírozással egy feldolgozási és újrahasznosítási központ is nyílik majd, azért, hogy ne csak a nyersanyag, hanem a feldolgozott termék tekintetében se legyen függés Kínától, amely jelenleg kilencven százalékban uralja ezen ritkaföldfémek bányászati piacát.

Mindez nagyszerűen hangzik, kérdés azonban, hogy mi fog ebből és mikorra megvalósulni — arról nem is szólva, hogy Japánban is nagy változások mennek végbe. A pár hete megválasztott új miniszterelnök nemcsak az ország első női kormányfője, de keményvonalas nacionalista, aki regnálását mindjárt azzal kezdte, hogy felszólította a Japánban rendetlenkedő bevándorlókat (elsősorban kurdokat), hogy tartsák magukat a japán kulturális szabályokhoz, különben ki lesznek utasítva az országból. Ezt aláhúzandó kinevezett egy migrációért felelős, szintén női minisztert, akinek a bevándorlók tömeges deportálása lesz a feladata.

Rákészülés Kínára: fentanyl, szójabab, ukrán háború

Miközben anyagot gyűjtöttem ehhez a cikkhez, meghallgattam egy csomó amerikai elemzőt, akik valamiféle diadalmenetként értékelték Trump távol-keleti útját — holott még nem is találkozott a kínai elnökkel. Talán már a találkozó létrejöttének ténye is örömmel töltötte el őket? Én őszintén szólva nem vagyok annyira bizakodó, hogy ez a találkozó olyan nagyon sikeres lesz.

Trump először is szeretné elérni, hogy Kína hagyjon fel a fentanyl-alapanyagok szállításával Mexikóba, ugyanis az Egyesült Államokban — bár erről kevés szó esik — fentanylválság van: a fentanyl-alapú kábítószerek használata egyre elterjedtebb, és egyre pusztítóbb méreteket ölt. Kína eddig állandóan megígérte, hogy tesz valamit ennek érdekében, de soha nem tett semmit. Van ebben némi irónia is: most éppen a kínaiak látják el kábítószerrel Amerikát, talán a saját ópiumos tapasztalataikból kiindulva. Aki ismeri a kínai–angolszász ópium- és ezüstügyleteket, amikor is Kína fulladt bele az ópiumba, és ennek haszna az angolszászok zsebébe került, az óhatatlanul is elgondolkozik a történelem furcsa fintorain. Röviden, nem hiszem, hogy Kína az ígérgetésen kívül valóban érdemben leállítja a fentanyl-alapanyagok szállítását Mexikóba, hiszen ez a legolcsóbb és legegyszerűbb módja az amerikai társadalom szövetének roncsolására.

Trump szeretné elérni azt is, hogy Kína indítsa újra a szójabab vásárlását az Egyesült Államokból, amit az büntető jelleggel állított le, amiért Amerika elfogadott egy, a saját technológiai vívmányainak védelmét szolgáló rendeletet, nevezetesen, hogy nem adnak el Kínának csúcstechnológiai termékeket azon jogos félelmekből kiindulva, hogy Kína ezeket lemásolja és ellopja. Csakhogy a szójabab-export leállítása nagyon sok farmert negatívan érint Amerikában, főleg olyan államokban, ahol sok a republikánus szavazó, szóval a szójabab ezért kiemelt helyre került az amerikai tárgyalási listán. Továbbá Trump szeretné véglegesíteni a TikTok algoritmusának átadását, amit a kínaiak eddig mindig elodáztak, és természetesen nem is kívánnak Amerikának egyáltalán átadni. Ez is egy sarkalatos kérdés, amiről Trump tárgyalni fog. És nem utolsósorban, Trump arról szeretné meggyőzni Kínát, ha kell, nyomásgyakorlással és másodlagos szankciókkal, hogy hasson Oroszországra annak érdekében, hogy Putyin befejezze az ukrán háborút.

Kína, mint mindig, soha nem mond nemet semmire, de az igazi céljait rejtve tartja. Színleg lehet, hogy egyetértenek Trumppal egy csomó kérdésben, azért, hogy a saját céljaikat előrevigyék, de senkinek ne legyen semmiféle illúziója afelől, hogy Kína nem tesz szívességet senkinek. Az Oroszországgal való viszonyuk nagyszerűen alakult az ukrán háború óta, ami Kínának számos pozitívumot hozott: olcsó olajat és gázt kapnak onnan, valamint saját termékeikkel helyettesítik az orosz piacokon a kieső nyugati árukat. Arról nem is szólva, hogy ha le is mondanak a tengeri olajkereskedelemről, ezt pótolhatják mindazokon a vezetékeken, amelyeket kiépítettek és kiépítenek a két ország között, úgysem tudja ezt senki ellenőrizni.

Kína híres a titkolózásáról; híresen zárt és kegyetlen rendszerükből nagyon nehéz bármilyen belsős információt szerezni, és az ország infrastruktúrájából is csak annyit láttatnak, amennyit akarnak láttatni. Közismert, hogy blokkolnak minden műholdas applikációt: Kínán kívül például nem lehet Kína részletes térképét még megnézni sem, ezt csakis kínai appokról lehet elérni, amelyeken pedig azt tüntetik fel, amit akarnak. Szóval, amire számítani lehet: szép szavak, ígéretek, de nagyon kevés konkrétum és annál kevesebb teljesített ígéret. Mindenki készül a jövőre, ami pedig, sajnos nem sok jót ígér.