Izgalmas fejleménye lett a Trump–Putyin találkozónak, hogy az európai uniós vezetők közül többen határozottan felléptek a kontinens sorsának rendezését illetően, és személyes jelenlétükkel húzták alá az európai elképzeléseket az ukrán háború lezárásával kapcsolatosan. Ez mindenképp üdvözlendő fejlemény, és ellentmond annak az elképzelésnek, hogy az unió jelentéktelen és leírható. Az uniós vezetők nem bízták sem Zelenszkijre, sem a véletlenre a találkozó sorsát, pontosabban a kontinens keleti szárnyának a védelmét, s közvetve a kontinens keleti szárnyának hosszú távú biztonságát. Kérdés azonban, hogy a gyakorlatban mindez mit jelent majd, és főleg, hogy mennyibe kerül majd nekünk.

Az európai vezetők egy ideje építgetik a személyes viszonyukat Trumppal. Starmer, Meloni, Macron, Merz és Ursula von der Leyen mindannyian személyesen elzarándokoltak Trumphoz Washingtonba, és megadták a császárnak, ami a császáré: dicsérték, ajnározták és mindenféle számukra előnytelen üzleteket kötöttek vele, ugyanis a szemük előtt egy sokkal fontosabb cél lebegett: biztosítani az amerikai védelmet a kontinens számára addig, amíg állig fel nem fegyverzik magukat.

Diplomáciai nagyüzem

Az európai elképzelés ugyanis az, hogy az ukránokat leválasszák a keleti szláv tömbről, és a szlovákokhoz és csehekhez hasonlóan a nyugati szláv tömbbe integrálják őket stratégiai, védelmi és geopolitikai megfontolásokból. (Egy korábbi írásomban részletesen elemeztem, hogy az ukrán háború nagy tétje, hogy a 21. század a keleti szlávok vagy a germánok évszázada lesz, és az ukránok most a franko–germán csapatban játszanak.) Mindenesetre az európai vezetőket nem érte váratlanul a Trump–Putyin találkozó, a személyes jó viszonyukat az amerikai elnökkel már kialakították. S bár a szolidaritás címe alatt mentek Washingtonba Zelenszkijjel, igazából azért voltak ott, hogy vigyázzanak rá, ne kövessen el hibákat, és arra is ügyeltek, hogy ne mondjon igent semmilyen olyan megegyezésre, melyet ők maguk nem szentesítenek. (Ez is egyfajta jele Ukrajna európai pacifikálásának.)

Zelenszkijt ezért brit diplomaták készítették fel a találkozóra, s az európai vezetők leosztották egymás között a feladatokat: Meloni és Rutte Trumpot dicsérte, Merz a tűzszünet fontosságáról beszélt, Macron a garanciák megadását emelte ki, a finn elnök az oroszok jelentette fenyegetésről beszélt, Starmer pedig az amerikai–orosz–ukrán találkozót szorgalmazta. Tény, hogy nagyon taktikusan léptek fel, és az érzelmi aláfestésről is gondoskodtak: az ukrán elnök felesége levelet küldött a first ladynek, és Ursula is hangoztatta, hogy az elrabolt ukrán gyerekeknek haza kell térniük.

Mindenesetre az európai vezetők fellépése jól koordinált volt, és egy jó példája annak, hogy az EU össze tudja kapni magát, ha kell. Ennek ellenére személyesen hiányoltam legalább egy kelet-európai vezetőt az asztal mellől, ugyanis így ebben a felállásban ez a nyugati nagyhatalmasok klubgyűlése volt. Mostanra nyilvánvaló lett, hogy a fontos kérdésekben a négy nagy dönt Európában: a britek, a franciák, a németek és az olaszok, mindenki más egyelőre a díszlet része. A lengyelek számára kimondottan kellemetlen lehetett, hogy a finn elnököt hívták helyettük, tekintve a lengyelek közeli érintettségét, de feltehetően a jelenlegi lengyel elnök személyének szólt, hogy őket kihagyták.

Biztonsági garanciák: az ördög a részletekben

Más kérdés, hogy lehet, hogy az európai vezetők kissé késve ültek az asztalhoz. A napokban felröppent az a hír, hogy az amerikaiak nem zárkóznak el Ukrajna számára a biztonsági garanciák megadásától. Én magam ezt kissé kétkedéssel fogadtam, egyrészt Steve Witkoff, Trump elnök különmegbízottjaelég gyakran értett félre dolgokat már az oroszokkal való tárgyalásai során, másrészt az oroszok számára ez nagyon nagy engedmény lenne, tekintve az ő céljaikat Ukrajnában. És a gyanúm be is igazolódott: az amerikai álláspont az, hogy igen, az európaiak adjanak garanciákat Ukrajnának, ők esetleg majd „koordinálják”.

Ez a szokásos Trump-féle kompromisszum: „fizessetek a szolgáltatásokért”. Az európaiak, habár nagyon ragaszkodnak a garanciákhoz, a gyakorlatban ezt csakis az amerikaiak révén tudják megvalósítani: nemrég a német hadügyminiszter nyilatkozott úgy, hogy Németországnak nincs kapacitása arra, hogy Ukrajnába katonákat küldjön. Ezért a Washington Post információi szerint az európaiak 100 milliárd dollár ígéretét tették le az asztalra: pontosabban azt mondták Trumpnak, hogy ennyit hajlandók amerikai fegyverekre költeni, ha Amerika garantálja Ukrajna biztonságát. Szóval ennyibe fog kerülni Európának a keleti határ biztonsága, ha az oroszok ezt elfogadják.

Egy korszak vége: államhatár-változás következik

A tárgyalások mostani hangneméből az is kiderült, hogy az oroszok által elfoglalt területekről az ukránoknak le kell mondaniuk. Zelenszkij ezt odázta volna azzal, hogy majd a trilaterális találkozón fognak területekről tárgyalni, ennek ellentmond az Ovális Irodában kiállított térkép, ahol a jelenlegi fronthatárokat ábrázolták. Később Zelenszkij is puhított a mondanivalóján, nevezetesen, hogy aggasztja őt, hogy majd az esetleg feladott területekről hogyan lehet a lakosságot áttelepíteni, meg hát nyilván, hogy az alkotmány ezt nem teszi lehetővé. Ezzel szemben a valóság az, hogy az elfoglalt területekről való lemondás része lesz a békének, és ezt a békát az európaiak is lenyelték, s erre ösztönözték Zelenszkijt is.

Amennyiben az oroszok belemennek az amerikai–európai kompromisszumba, akkor Európa kap egy generációnyi, pontosabban egy lélegzetvételnyi időt, hogy maguk gondoskodjanak a kontinens biztonságáról. Most konkrétan védelmet vásároltak, pontosabban ígéretet tettek a védelem vásárlására, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kontinens nem áll úgy gazdaságilag, hogy ezt az iszonyatos összeget kitermelje. Amennyiben ezt az úgynevezett védelmi pénzt ki kell fizetni, pontosabban mindezt fegyverekre kell költeni, akkor azt máshonnan kell elvenni, és ez könnyen az európai jóléti államok végét jelentheti: az egészségügy, az oktatás és a szociális ellátás lesznek majd az első áldozatok ebben a fegyverkezési versenyben, vagyis mindaz, amitől 

Európa a világ egyik olyan ritka szeglete volt eddig, ahol az élet a legélhetőbb. Mindenképpen változik a világ a közeljövőben, ennek egyik hozadéka, hogy a feltörekvő új geopolitikai játékosok egyre nagyobb szeletet követelnek maguknak nemcsak a bolygó erőforrásaiból, de a területéből is. A stratégiai helyezkedés megindult. A második világháború után kialakított világrend ma már nem fenntartható, és az új világrend alapjait most a napokban teszik le a világ vezetői. De az legalább biztató, hogy az európai vezetők ott ültek az asztal mellett, amikor ennek az új világrendnek az alapjairól tárgyaltak, bár az eredmény eddig legalábbis finomvegyes.