Az elmúlt napokban a hírek a NATO csúcs történéseiről szóltak és a legtöbb elemzés Trump elnök azon nagy győzelméről írt, hogy sikerült Európát rávennie arra, hogy a védelmi kiadásaikat egészen drámai módon megnöveljék. Mindez azzal kapcsolatos, hogy Trumpnak régóta az a meggyőződése, hogy Európa védelmét az Egyesült Államok valamiféle karitatív elképzelés mentén látná el, holott erről nyilvánvalóan szó sincs.

Az amerikai védőernyő az amerikai katonai és természetesen politikai dominancia céljait szolgálta a kontinensen. Ettől függetlenül, mindegy, hogy az új európai katonai autonómia milyen elvek mentén jön létre, az ugyanis tény, hogy mostantól egy új, remilitarizáló, erőteljes fegyverkezési korszak vette kezdetét Európában. Trump talán nincs is tudatában annak, hogy milyen mélyreható változásokat indított el, ugyanis mostantól végérvényesen lezártnak tekinthetjük a második világháború után kialakult paradigmát, annak minden ideológiai és katonai fősodratával együtt.

Üzenet 410-ből: „Gondoskodjatok a védelmetekről!”

Ahhoz, hogy megértsük a Trump féle elképzelés lehetséges eredményének súlyosságát, vissza kell lépnünk a múltba, egészen Honorius császárig, aki 410-ben egy rövid és velős üzenetben adta a britanniai városok tudtára, hogy „a városoknak muszáj maguk gondoskodjanak a védelmükről”, mert ezt Róma nem tudja már biztosítani számukra. Egy hasonló kaliberű esemény következett be a héten, és ahogy a 410-es császári üzenet sem arról szólt, hogy Róma vígan vonult volna vissza Britanniából, a jelenlegi helyzet sem annak a jele, hogy ez a történés pozitív lenne az Egyesült Államok számára.

Ellenkezőleg, a hegemón szerep nagyon jelentős gyengülésének a jele, és több stratégiai távlatokban gondolkodó amerikai elemző is aggodalmának adott hangot azzal kapcsolatosan, hogy az Egyesült Államok eléggé meggondolatlanul cselekszik, amikor lemond az európai kontinensen a katonai dominanciáról. A Foreign Policy például nagyon hosszú és részletes, egészen pánikhangulatú cikkben elemzi, hogy mi következik majd ebből az európai katonai autonómiából, mely felé nem más, mint Trump lökte nagyon erőteljesen Európát. (Lassan magam sem tudom, hogy Trump Európa számára isten csapása vagy isten áldása, talán mikor hogy, egyszerre mindkettő?) 

A Foreign Policy elemzőjének cikke szerint az amerikai katonai jelenlét Európában egyszerre volt „jutalom, de a kontroll nagyon hatásos eszköze is”, ami nagyjából abban érhető tetten, hogy az „európai védelmi kérdések mindig amerikai feltételek mentén érvényesültek”. Továbbá az európai katonai autonómia az Egyesült Államok számára „komoly gazdasági következményekkel járhat, de a diplomáciai befolyás egy jó részének az elvesztésével is”. Azt én teszem hozzá, hogy miközben magam is elhűlve figyeltem az európai vezetők elképesztő hízelgését Donald Trump felé, azt azért jó, ha leszögezzük, hogy amennyiben Európa valóban a militarizáció útjára lép, akkor a jövőben egyáltalán nem kell ilyen alantas eszközökhöz folyamodniuk az amerikai elnök jóindulatának a biztosítása érdekében.

Minden nagy horderejű politikai döntésnél vannak előre nem látható következmények, és sokszor ezek végül felülírják a döntéssel kapcsolatos eredeti szándékot. Így Trump azon elképzelése, hogy ő majd aztán jól megfizetteti az európaiakkal a fegyverkezés árát, tulajdonképpen véget vethet a kontinens függőségének az amerikai katonai hegemóniától. És bár folyamatosan azt halljuk, hogy Európa nem releváns, és hogy a globális relevancia központjai átcsúsztak már Kelet-Ázsiába vagy a Közel-Keletre, az én véleményem az, hogy ez koránt sincs így.

Aki járt Kínában vagy a Közel-Keleten, az pontosan tudja, hogy a központilag irányított és ergo mesterségesen felfújt gazdasági fejlődés vagy erőltetett társadalmi mérnökösködés nem egyenértékű az organikus hagyományokra épülő, stabil alapokon álló társadalmi és gazdasági fejlődéssel. Vagyis abban a pillanatban, ahogy Európa kikerül a második világháború következményeinek mai napig tartó sötét árnyékából, a saját politikai relevanciáját viszonylag könnyen helyre tudja állítani, ha katonai erőt épít maga mögé. Vitatott és heves érzelmeket kiváltó állítás az, hogy az ukránoknak ebben a képletben milyen szerepe van, én azt gondolom, hogy az ukránok harci vitalitását Nyugat-Európa értékként kezeli, és határozott elképzeléseik vannak az ukránoknak az európai védelemben betöltött szerepéről, ahogyan amúgy a törökéről is.

Európa, a vakfolt

A második világháború óta mindenesetre folyamatosan adott volt az amerikai stratégiai dilemma Európával kapcsolatosan: fenntartani a költséges függőséget és lefölözni ugyanakkor ennek minden gazdasági, diplomáciai előnyét, valamint biztosítani a globális hegemóniát ezáltal. Vagy, támogatni Európa védelmi önállóságát, ami viszont, mint gazdasági veszteségekkel, mind az akár globális befolyás elvesztésével jár.

Most meg azt látjuk, Trump a héten megadta a végső lökést az európai katonai autonómia felé, mert holott ezeknek a struktúráknak a kifejlesztése még hosszú évekbe telik, Európa létrehozta már a saját pénzügyi eszközeit a saját hadi projektjeinek a fejlesztésére, vagyis ténylegesen réfordult most már erre az útra. Korábbi jegyzetemben említettem azon véleményemet, hogy Európa konkrétan azért tartja annyira határozottan harcban az ukránokat, mert az új európai militarizáció fenntartásához szükségük van egy háborús helyzetre és az ukrán helyzet ebben a tekintetben nagyon kapóra jött. Miközben az Egyesült Államok nagy zélussal kivonul Ukrajna mögül, az unió gyorsan megteremi a fegyverkezés alapjait és felfejleszti a hadiipart, arra hivatkozva, hogy ezt nekik muszáj, természetesen önvédelemből.

Tehát az Egyesült Államok számára Európa jelenleg egy vakfolt. Amíg Kínára vagy a Közel-Keletre összpontosítanak, addig szem elől veszítik a globális hegemónia eredeti kulcsát, Európát. És ez Európa számára egy érdekes kiugrási lehetőség. Mindezeket annak ellenére írom, hogy magam egyáltalán nem támogatok semmiféle militarizmust, mert azt gondolom, a világnak a háborús pusztítást és az ezzel járó mérhetetlen erőszakot rég meg kellett volna haladnia. De ezek a trendek itt vannak a szemünk előtt és nem lenne helyes figyelmen kívül hagyni őket.

A lényeg röviden az, hogy az európai védelem megerősödése stratégiai csapda az Egyesült Államok számára és hosszú távon semmilyen előnye nem származik belőle. Róma is csak egyszer vonult ki Britanniából, visszatérni soha nem volt lehetősége többé, mert nincs olyan a nap alatt, hogy politikai, hatalmi vagy katonai vákuum. Az emberi társadalmak eredendően és ösztönösen betöltenek mindenféle keletkezett űrt, a változásnak minden kockázatával és előnyével együtt.