Néha a legváratlanabb események kapcsán derül fény különféle olyan rendszerszintű problémákra, melyeknek tulajdonképpen az elodázása vezet egy-egy olyan méretű eseményhez, mely kapcsán egyszerűen lehetetlenné válik a továbbiakban a probléma megkerülése. A parajdi sóbánya esete egy ilyen rendszerszintű problémára világított rá, és azt gondolom, hogy mindannyian azt reméljük, hogy az eset tanulsága messze túlmutat majd magának a bányának az esetleges helyreállításán, már ha ez lehetséges.

A só és a székely szabadságjogok

A só a történelem során mindig is nagyon értékes volt, annál fogva, hogy egészen a közelmúltig szinte az egyetlen legkézenfekvőbb eszköz volt az ételek tartósítására, a só tehát szorosan összefüggött a jóléttel. Az angol „salary” (fizetés) szó a latin „salarium” szóból származik, a „salarium” sópénzt jelentett a római korban. Egyfajta prémium volt a jól teljesítő római katonáknak, plusz pénzt kaptak, amiből leginkább sót vásároltak az élelmiszerek tartósítására. 

Parajdon egyébként egy macedón légió nyomait találták meg a bánya környékén, minden bizonnyal a só miatt tartózkodtak a bányánál. Róma eleve különféle erdélyi bányák léte miatt hódította meg Dáciát, az arany és sóbányák nagy vonzerőt jelentettek a birodalomnak. Miután Róma visszavonult a környékről, különféle barbár népek foglalkoztak a sóval, az avarok és a bolgárok például kiterjedt sókereskedelmet folytattak Bizánccal. Később a magyar krónikák is említik, hogy Töhötöm vezérnek a felderítők elmondják, hogy Erdély gazdag vidék, mert „sót ásnak ott”. A magyar királyok már kezdetektől fogva szigorúan szabályozták az értékes só kiaknázását és értékesítését, mindenesetre a székelyeknek sikerült már II András királytól kivívni, hogy évente meghatározott alkalmakkal ingyen juthassanak sóhoz, ami nagyon nagy dolog volt a középkorban, ezért a só attól kezdve a székely szabadságjogok egyik fontos elemévé vált.

Az erdélyi fejedelmek, ha éppen hízelegni akartak a székelyeknek, akkor megválasztásuk előtt gyorsan megígérték a sóhoz való jog megerősítését, ami úgy tűnik, hogy egy olyan jog volt, amihez a székelyek kimondottan ragaszkodtak és nagyon nehezményezték, ha ezt a jogok egyes fejedelmek korlátozták. Mindenesetre a sóhoz való jog a Habsburgok idejéig tartott, amikor is a Habsburg ház nemes egyszerűséggel végett vetett nem csak a sójognak, hanem az összes székely szabadságjognak.

A látszat és a valóság Parajdon

Miután az első hírek napvilágot láttak a bánya beázása kapcsán, a kommentszekció felhördült, és a parajdiakat, valamint a Hargita megyei vezetőséget kezdték hibáztatni a kialakult helyzetért. Valahogy mindenkinek olyan normálisnak tűnt, hogy a parajdiak miért nem „fordították vissza” a nyereségüket amit a bányából vagy a bánya közelségéből nyertek, hiszen ők lennének ennek a haszonélvezői. Azonban, ahogy egyre inkább a dolog mélyére néztünk, derült ki, hogy korántsem a parajdiak feltételezett pénzéhsége áll a probléma mögött, hanem egy gigantikus állami vállalat, mely hatalmas, százmilliós rendű profitot húzott a bányából az évek során, de az égvilágon semmit sem fordított vissza ebből sem a bányába, sem a környékre. Igazából beszélni sem lehetett velük, és a katasztrófa megtörténte után se csináltak jószerivel semmit, egy semmitmondó közlemény kiadásán kívül.

Sőt, inkább azzal foglalkoztak az elmúlt években, hogy különféle bűnvádi eljárásokat indítottak egyes helyi emberek ellen, például azért, hogy miért hoztak létre szabadidős központot a bánya területén. A láthatatlan és súlyos kezű, állami tulajdonú korporáció, szemben a kisemberekkel, akik maguk is próbálták a maximumot kihozni a maguk számára a bánya közelségéből, mely valóban a környéken több ezer számára jelentett biztos megélhetést.

Székelyföld erőforrásai és az állam, mint rossz gazda

A bűncselekményi gondatlanságot tehát konkrétan a román állam egyik vállalata követte el. Ugyanis egyre másra derül ki az, hogy a helyiek és a szakemberek évek óta mondogatják, hogy a bánya egyrészt túl közel terjeszkedett a patakhoz, de egy olyan szakvélemény is napvilágot látott pár éve, mely egyértelműen kimondta, hogy a bánya beázása a jelenkörülmények között csak idő kérdése volt. Mindezek ellenére a bűnös hanyagság jellemző a helyzetre, a jövedelmet az állam eltette, de a helyi közösségbe ezt nem forgatta úgy vissza, hogy a bánya konszolidálásával a közösség jövőjét biztosítsa. És ez a helyzet rávilágított egy nagyon fontos kérdésre, arra a rendszerszintű problémára, melyre a bevezetőben utaltam, nevezetesen, hogy ami érték a helyi közösségnek, az nagyon sok esetben nem érték az államnak, mert Bukarest messze van és helyi közösségek hangját sokszor elnyomja a csengő pénz hangja. És ez nemcsak a parajdi bányára vonatkozik, Székelyföld minden erőforrásával ez tulajdonképpen a helyzet, elég ha a borvizekre vagy az erdőkre, kőbányákra gondolni. 

Miközben ezeknek az erőforrásoknak a kiaknázási következménye a helyi embereket érinti, az erőforrásokból származó jövedelemből nem vagy csak sokkal kisebb mértékben részesül a régió lakossága. Fontos tehát a parajdi eset tanulsága a jövőre nézve: a székelyföldi erőforrások tekintetében nagyon fontos az átláthatóság kérdése, valamint a helyi közösségek nagyobb bevonása a környezetüket érintő kérdésekbe. Mert végső soron ez az önrendelkezés lényege: semmit rólunk, nélkülünk.