Miután az Egyesült Államok a globális geopolitikai játszmában az asztalt Kínára borította, várható volt, hogy az ukrajnai események felgyorsulnak. A Trump-adminisztráció eddig sem hitegetett senkit azzal, hogy jóindulattal viseltetne Ukrajna iránt, mostanra azonban a maradék nyájasságát is levetette, és kíméletlenül az asztalra helyezte az ukránok számára az „utolsó ajánlatát”, aláhúzva, hogy amennyiben ezt nem fogadják el, akkor az Egyesült Államok egyszerűen kivonul a tárgyalásokról, és beszünteti mediátori szerepét.

A csapdába csalt ukránok

Több amerikai elemzőtől hallottam, hogy az amerikaiak és az oroszok, miután egymással megegyeztek, felállítottak egy csapdát az ukránok számára, hogy végre olyan helyzetet állítsanak elő, amikor is az ukránok maguk szolgáltatják az indokot arra, hogy az Egyesült Államok bedobhassa őket a busz alá. Ez az indok volt az a kiszivárgott, de meg nem erősített hír, miszerint az oroszok beszüntetnék az előrenyomulást a jelenlegi frontvonalakon a Krím hivatalos elismerése fejében, sőt olyan hírek is napvilágot láttak, miszerint Putyin kész Ukrajnával tárgyalni a konfliktus lezárásáról.

A csapda az elemzők szerint abban állt, hogy ezekkel a hírekkel úgymond „kifüstöljék” az ukránokat, akik nem is okoztak csalódást, Zelenszkij azonnal reagált is erre, pontosan ugyanúgy, ahogy Amerika és az oroszok remélték. Trump elejtett szavaiból is kiderült, hogy az oroszokkal már sikerült létrehozniuk egy olyan megegyezést, ami Amerika számára elfogadható, és attól a pillanattól kezdve Ukrajna felesleges kolonc a számukra, amit minden lehetséges módon és elég egyértelműen próbálnak magukról lerázni.

Mindenesetre a Trump-adminisztráció bennfenteseinek nyilatkozataiból az derül ki, hogy a tárgyalások során az amerikaiak „jobban megértették az orosz álláspontot”, ez egy kissé homályos, de közérthető utalás arra, hogy a NATO-terjeszkedést Oroszország felé egyértelműen lezárták. A napokban az amerikai elemzők agyondicsérték az orosz diplomáciát, nevezetesen Putyin azon lépését, hogy húsvétra tűzszünetet rendelt el. Azt is pozitívan értékelték, hogy azzal az ajánlattal, amit tett – a Krím elismerésének fejében –, hogy bizonyos kisebb területekről hajlandó lemondani, azt is „bizonyította”, legalábbis az amerikaiak számára, hogy az invázió leállításával tulajdonképpen nem Ukrajna elfoglalása a célja, hanem biztonsági megfontolások, amelyeket az Egyesült Államokkal közösen rendezni lehet. Ezzel az ukrán kérdés átkerült egy másik dimenzióba.

Az ukrán diplomáciai deficit

Az ukránok diplomáciai deficitje tulajdonképpen legendás, és a nyugati sajtó ezt eddig azzal hárította el, hogy a háborúban nem lehet finomkodni. Most azonban, a háború lezárásának szándékához egyre inkább közeledve, nagyon is szükség lett volna arra, hogy az ukránok felismerjék a csapdát, és ne indulatosan reagáljanak. A megváltozott játékszabályok őket egyértelműen hátrányba hozták, ugyanis az Egyesült Államok az oroszok gesztusa után tőlük is azt várta volna el, hogy tegyenek valamilyen gesztust. Egy vitás kérdés, amiben én nem kívánok állást foglalni, hogy van-e más választásuk az ukránoknak – mindenesetre a háború egy olyan fázisba jutott, amikor az ukrán vezetés jelenlegi döntései az ukránok számára az elkövetkezőkben különös súllyal esnek majd latba, és nagyon hosszú időre meghatározzák az ország jövőjét. Az amerikai elemzők hallgatása közben óhatatlanul feltettem magamnak a kérdést, vajon fel vannak-e az ukránok készülve arra, hogy mi következik akkor, amikor az Egyesült Államok kivonul a tárgyalásokról és beszünteti a támogatásokat.

Mindenesetre az Egyesült Államok nem kíván semmiféle halogatásba belemenni, ezt egyértelműen jelezték a héten nemcsak az ukránoknak, hanem az európaiaknak is, amikor is egy bennfentes amerikai portál értesülései szerint Marco Rubio külügyminiszter azért mondta le a londoni megbeszélésen való részvételét az európaiakkal és az ukránokkal, mert míg az amerikaiak a békéről akartak tárgyalni, az európaiak és az ukránok azzal próbálkoztak, hogy egy harminc napos tűzszünetről tárgyaljanak. Az Egyesült Államok ezzel a lépéssel figyelmeztetett arra, hogy csakis a kiszivárogtatott ajánlat mentén akarnak tárgyalni, és amennyiben ezt az európaiak és az ukránok nem teszik meg, akkor ők felállnak az asztal mellől és ezt azzal húzták alá, hogy nem ültek le Londonban a tárgyalóasztal mellé, faképénél hagyva mindenkit.

Az ukrán dilemma és a „fordított Trianon”

Az ukránok tehát azzal a lehetetlen dilemmával szembesültek, amivel a térség lakói a bronzkor óta száz, ötszáz évente folyamatosan, de legutoljára az Osztrák–Magyar Monarchia szembesült, pontosabban annak Habsburg vezetése. Ez a kérdés alapvetően úgy hangzik, hogy harcolni és összeomolni egy végsőkig elhúzott háborúban a térségi dominancia megőrzése miatt, vagy pedig megadni magukat és elfogadni az erőpozíció végét. Az ukránok időszakos erőpozíciójának egyértelműen vége van, s ezzel együtt azoknak az előnyöknek is, amelyeket eddig geopolitikai fontosságuk miatt élveztek.

Bizonyos tekintetben érthető tehát az a vonakodás, amit mutatnak a háború befejezése kapcsán, hiszen ezzel elismerik az erőpozíció végét. Ez pedig Kelet-Európában soha nem olyan folyamat, amelyben szívesen van az elszenvedő oldalán bárki. Mindenesetre a nagyhatalmak most is hozták a kötelező formulát, miután a proxykat addig harcoltatták, amíg ők maguk meg nem egyeztek, utána leültek egymással tárgyalni és a proxy feje felett meghozták a döntést. 

Ukrajna halálugrása pedig továbbra is folyamatban van, nekem legalábbis úgy tűnik, hogy a Zelenszkij féle vezetés el fog menni a falig. Mi pedig Kelet-Közép Európában szegényebbek lettünk egy illúzióval, nevezetesen, hogy a világ jobb hely lett a múlt század óta és nem ugyanazokat a köröket futjuk, amikor is a térség összes történelmi tapasztalatára fittyet hányva feltépjük a régi sebeket és megnyitjuk újra Pandóra szelencéjét, nagyot ugorva újra a semmibe.