A napokban erőteljes demonstrációk, utcai megmozdulások kísérik azt a nagy horderejű politikai válságot, ami Törökországban kezdődött a múlt héten. Pontosabban a folyamat maga régebbi, de múlt héten pattant ki az a szikra, amitől akár maga az ország is lángba borulhat. Ugyanis, bár a kormányzó politikai elit a korrupciót tartja maga elé, mint a tettének magyarázatát, sokkal, de sokkal többről van itt szó, mint egyszerű korrupcióellenes küzdelemről. Legalább tíz éve már, hogy Törökország egyfajta ingaként leng ide és oda, két nagyon különböző ideológiai világ és két kontinens világa között, anélkül, hogy ez az inga eddig megállt volna. Most azonban kibillenhet, a tét mind a törökök, mind az Európai Unió szempontjából, hogy végül melyik oldalon áll meg.

A szekuláris nemzet és a neo-ottomanizmus összecsapása

Amikor a múlt század elején a török köztársaság létrejött az ottomán birodalom romjain, az Atatürk féle mozgalomnak szándékában állt leszámolni az ottomán örökséggel, és a török állam létrehozásával erős nemzetként határozta meg magát. Atatürk munkája lényegében nemzetalkotó, nemzetalapító munka, a célja az volt, hogy a sokszínű és mindenféle kulturális örökséggel rendelkező törökországi népekből nemzetet gyúrjon össze. Ez nem volt könnyű munka, s sokszor véres fordulatot vett, mégis, ennek eredményeképp Törökország a nyolcszáz éves birodalmi múlt és ennek végezetes összeomlása után úgymond újra feltalálta magát, mindenesetre az egységes nemzet alapjait sikeresen lerakták.

A törökök kollektív pszichéjében ma is elevenen él, hogy mit köszönhetnek Atatürknek, egyrészt azt, hogy elkerülték az ország teljes feldarabolását, de tulajdonképpen maga a modernizáció is hozzá kapcsolható. Atatürk Európában született, és minden ízében az európai szellemiség járta át, ő mindenesetre leszámolt minden olyan ottomán és iszlamista örökséggel, ami szerinte a törököket a modernizáció útján visszafogta. Ha van a huszadik századnak kivételes államférfija, akkor ő kétségkívül ezek egyike. Fontos vele kapcsolatosan hangsúlyozni a szekularizációt, ugyanis ő az iszlámot másodlagosnak tekintette a török nemzetépítési folyamatban, mindenesetre sokkal fontosabbnak tartotta a törökség nemzeti összefogását.

Ezzel szemben Erdogan jelenlegi török elnök egy másik politikai iskola terméke. Gyakran emlegetik, hogy Erdogant is letartóztatták polgármester korában, azt viszont ritkábban, hogy azért, mert a szekuláris államot sértette meg azzal, hogy nyilvánosan vallásos verset szavalt. Erdogan ugyanis pontosan Atatürk ellenpólusa ideológiailag. Erdogan egy iszlamista mozgalom tagjaként került a politikába és vitte győzelemre ezt a pártot, elsősorban a rurális Törökország támogatásával, ahol az iszlámnak sokkal számottevőbb szerepe van, mint a kozmopolitább Nyugat-Törökországban.

Erdogannak is célja a sokszínű Törökország összefogása, de ő Atatürkkel ellentétben nem a török nemzeti jellegre helyezi a hangsúlyt, hanem az iszlám internacionalizmus egyik helyi verziójára, a neo-ottomán, szintén pániszlám ideológiára. Ez valószínűleg logikus fejlődéstörténete egy olyan személyiségnek, aki egy olyan régióból származik, ahol elsősorban iszlámra áttért grúzok élnek. Úgy gondolom, hogy a neo-ottománizmus térhódítása elsősorban annak köszönhető, hogy a török nemzeti projekt a kurd problémával szembesült, akiket legalábbis eddig, minden célzott asszimilációs kultúrpolitika ellenére sem tudtak a nemzeti keretek közé integrálni. A kurd kérdés egy olyan sarkalatos pontja a török politikának, amire a török nemzetállami keretnek egyszerűen nincsenek jó válaszai, de a neo-ottomán eszmékbe beilleszthető.

Erdogan és az európai biztonságpolitika

Erdogan továbbgondolta a neo-ottomán keretet a regionális befolyás kiterjesztése szempontjából is, legalábbis erre utal az, hogy most már Szíria bizonyos tekintetben de facto a török érdekszféra része. Ugyancsak a neo-ottomán keret része az, ahogyan Erdogan az ukrán háborút az Európa felé való befolyásszerzésre használta fel, miközben saját magának maximális mozgásteret biztosított mind Ukrajna, mind Oroszország felé. Azt mindenesetre sikerült elérnie, hogy egy ideje az unió amolyan biztonsági vésztartalékként tekint Törökországra, bár véleményem szerint ez elég nagy naivitás az unió részéről.

Számomra érthetetlen módon ugyanis az unió vezetői azt hiszik, Vlagyimir Putyint Erdogan segítségével tudják megállítani Ukrajnában, pontosabban azt szeretnék, ha a törökök végeznék a békefenntartást a békekötés után, amire Erdogan kimondottan vevő is lenne, meg is hívták már mindenféle biztonsági tanácskozásra. Ezzel a megoldással az unió nyilván maximum cseberből vederbe esne, s elég meglepő, hogy Erdogan iszlamista neo-ottomanizmusa nem szúr nekik szemet, amikor éppen a neo-szovjet terjeszkedéstől rettegnek. Mindenesetre Erdogan megvetéséről árulkodik az unió felé az, hogy pont olyankor számolja fel a demokratikus ellenzéket az országban, amikor az unió épp arra készült volna, hogy valamiféle áthidaló üzletet kössön vele.

A végső szót a török utca mondja ki 

A török nemzeti szekuláris erők már akkor rosszat sejtettek, amikor Erdogan nemrég látványosan kiegyezett a kurdokkal, ugyanis egy történelmi pillanatban a Kurd Munkáspárt vezetője a fegyver letételére szólította fel a kurd ellenállást. A szekuláris erők azon tanakodtak, vajon mit ígérhetett nekik Erdogan, mindenesetre az nyilvánvalóvá vált, hogy a kurdok beálltak Erdogan mellé. A múlt héten pedig megkezdődött egy olyan folyamat, mely pontosan az ellentéte annak, ami a múlt században elindult, amikor Atatürk létrehozta a török szekuláris államot. Ennek most a fordítottját látjuk, Erdogan a demokratikus ellenzék felszámolásával a szekuláris demokrácia alapjait rengeti meg, s szilárdítana meg egy hibrid iszlamista rezsimet, amiben most már tényleg akár de facto szultán is lehetne. Minden túlzás nélkül.

Hogy miért pont most és miért pont így, azt csak találgatni lehet. Lehetséges, hogy elérkezett az idő, hogy kedvezőnek látta a geopolitikai folyamatokat, ugyanis egy érdektelen Egyesült Államokkal és egy saját problémáival elfoglalt Európai Unió mellett most valóban azt tehet, amit akar. Pontosabban azt, amit a törökök hajlandók elnézni neki. Mert az a nyilvánvaló ellenérzés, amit az ellenzék vezetőjének korrupcióval és terrorizmussal való letartóztatása kiváltott a törökökből, az talán magát Erdogant is meglepte, ugyanis joggal gondolhatta, hogy lassan, de biztosan felzárkóztatja a törököket a neo-ottomán eszmék mögé. De a török társadalom, a török utca hevesen reagált, és nagyon úgy tűnik, hogy egyelőre a tüntetések kitartanak, sőt talán lendületet is kaptak a kezdeti habozás után.

Mivel Erdogan kénytelen ezeket megtenni, a társadalom heves ellenkezése ellenére, valószínű lehet, már nincs többségi támogatottsága, s ezért volt kénytelen átlépni a Rubicont. Viszont, ha a nagyszabású tiltakozások ellenére továbbra is hatalomban marad, akkor kialakulhat az a percepció, hogy a hatalma illegitim lenne, és ezzel elveszítene egy nagyon fontos legitimációs eszközt, a demokrácia útján szerzett hatalmat, miután a nacionalizmust, mint politikai fegyvert elvetette. Azonban amikor egy rezsim birtokolja a médiát, a tőkét és a biztonsági erőket, képes elhallgattatni az embereket, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az orosz hibrid rezsim is működik. Bár ugyanakkor lényeges különbség, hogy Putyin nagyon is nacionalista narratívákkal dolgozik, Erdogan most az ellenkezőjét teszi, amikor az iszlamistákkal és a kurdokkal lép fel a szekuláris és nemzeti Törökország ellen.

Mindenesetre figyeljük az inga utolsó lendüléseit.