Hihetetlen, de megtörtént az, hogy a lehető legsötétebb szélsőséges erők a demokrácia megsértéséről beszélnek Romániában. Olyan kétes és visszataszító figurák, mint Simion, Georgescu, Șoșoacă és Gavrilă, akiknek az égvilágon semmi közük a demokratikus rend fenntartásához, harsogják tele szájjal, hogy sérült a demokrácia az országban, mert az ország amúgy demokratikus intézményei elvégezték a dolgukat és szankcionálták az amúgy mindenkire érvényes szabályok nagyon durva áthágását a választási folyamatban.

Ugyanakkor a regnáló politikai elit sem áll a helyzet magaslatán, egyrészt a kialakult helyzetben nagy felelősségük van, másrészt egyszerűen képtelenek elmagyarázni a polgároknak, hogy miért kellett a rendkívüli lépéseket meglépni. Ezért tartom fontosnak körüljárni részletesebben, hogy miért több a demokrácia a szavazás folyamatánál és miért nagyon veszélyesek a fentebb említett figurák magára a demokráciára ebben az országban.

Döbbenettel hallgattam egy veterán újságíró fejtegetéseit a napokban (Ion Cristoiu) hogy szerinte az teljesen demokratikus, ha egy jelölt elmondja a választási kampányban, hogy szándékában áll a demokratikus és alkotmányos rendet egy országban megváltoztatni, s hogy amennyiben a polgárok rászavaznak, akkor ez van, ezt kell elfogadni, mert ezt akarták az emberek. Nos, ez a legkevésbé sincs így.

Egy érzékletesebb hasonlattal élve, a szavazási folyamat a demokrácia csontváza, ám ahhoz, hogy működjön is, egyebekre is szükség van, ahogy az emberi test se egyszerűen egy csontváz, a demokráciához sem elegendő a többség puszta akarata. A demokráciának ez a leegyszerűsítő, egybites megközelítése tulajdonképpen még az eredeti athéni részvételi demokráciában sem volt igaz, a komplex társadalmak képviseleti demokráciáiban aztán végképp nem.

Ahhoz, hogy megértsük, mi jelenti a demokrácia „húsát”, nagyon fontos, hogy külön vegyük a konszolidált és újabb keletű demokráciákat, mert az utóbbiból többnyire hiányoznak a demokratikus tradíciókból származó történelmi tapasztalatok és gyakorlatok. Vagyis elsősorban arról beszélünk, mennyire erős egy társadalom demokratikus szocializációja, pontosabban hol van a társadalom ingerküszöbe, de az is fontos, hogy maga a demokratikus intézményrendszer mennyire stabil és mennyire valósul meg a hatalom szétválasztásának az elve, mely egyébként a demokratikus társadalmakban a legfontosabb védekezési mechanizmus a demokratikus rend megdöntésével szemben.

A demokrácia és az angol gyep

Pontosabban a még nem konszolidált demokráciákban, habár létezik az átvett minták alapján a rendszer működtetésének a tudása, hiányzik az a történelmi szocializáció, amit a politológia politikai vagy civil kultúrának nevez. Tehát amennyiben egy társadalomnak nincsen több évszázados, egyrészt államszervezési tapasztalata (bármelyik nyugat európai állam vagy Magyarország), vagy nagy múltra visszatekintő demokratikus intézményrendszere (Egyesült Államok), annak óhatatlanul más a politikai kultúrája. A politikai kultúra tehát a demokrácia nagyon fontos eleme, és túlmutat azon, ami maga a szavazás, amely a demokrácia megvalósításának mindössze a technikai eleme.

Pontosabban a politikai kultúra az, amely hosszú távon fenntartja a demokráciát és ennek létén vagy nemlétén múlik az, hogy egyes országokban a demokrácia gyökeret ver, vagy nem ver gyökeret és valamiféle hibriddé válik (Oroszország). Egy nagyon jó példa a politikai kultúra fontosságára, hogy míg az Egyesült Államokban egy nagyon nagy hatáskörrel felruházott elnöki rendszer van, a rendszer kimondottan jól működik, ugyanis organikus felépítésű és egy elsősorban protestáns politikai etikára épül, ugyanez az elnöki rendszer eddig még zsinórban befuccsolt Latin Amerikában, az ezen rendszerhez elengedhetetlen politikai kultúra és történelmi tapasztalat hiánya miatt. Egy kicsit olyan ez, mint az angol gyep, attól olyan amilyen, mert háromszáz éve nyírják. A demokrácia is olyan, mint az angol gyep, minél régebbi, annál jobb.

Nagyon fontos továbbá, hogy a konszolidált demokráciák olyan intézményrendszereket építettek ki, melyek kiállták az idő próbáját, és valós tartalommal vannak feltöltve. Ezzel szemben azok a demokráciák, melyek konszolidációja még nem érett be, nem állnak jól az intézmények stabilitása terén, valamint az intézményrendszerek sem organikus és természetes folyamatok eredményei. Ha például Romániát vesszük górcsó alá, azt látjuk, hogy Románia a francia félelnöki rendszert vette alapul a politikai intézményrendszer kialakításánál, de gondoljunk bele, a francia történelmi tapasztalatok nélkül, egy teljesen más kulturális közegben, az Észak--Balkánon!

Részben ezzel magyarázható, hogy Romániában a mélyállamot például a legkevésbé sem tudják az erre a célra létrehozott politikai intézmények kordában tartani, ezek önjárók és amint a napokban látjuk, akkor és úgy avatkoznak bele a demokratikus folyamatba, amikor akarnak. Ugyanakkor maga az elnöki rendszer sem tűnik a legideálisabbnak az ország számára, nemrég láttam is politikai gondolkodókat (Alina Mungiu Pippidi) amint felvetették, hogy a demokrácia megőrzéséhez fontos lenne az országnak áttérnie az újabb keletű demokráciák számára előnyösebb és hasznosabb parlamenti rendszerre átállnia, ahol az államfő megválasztása nem közvetlen, hanem a parlament választja. Az újabb keletű demokráciákban ugyanis politológiai fogalmakkal élve a „parokiális” és „alattvalói” politikai kultúra miatt a messianisztikus vezetők és az autoriter figurák könnyen megnyerhetik a szavazóbázist, főleg krízishelyzetekben nagy ez a veszély.

A demokrácia alapelve: az egyetlen játék, amit a politika játszhat

Tehát röviden összefoglalva a lényeget, attól még, hogy az emberek szavazhatnak jelöltekről, egy rendszer nem feltétlenül demokratikus. Attól válik egy rendszer igazán demokratikussá, ha az összes politikai szereplő elfogadja magára nézve azt a szabályt, hogy a demokratikus rendszert nem fogja felrúgni hatalomba kerülése esetén és mindazon változások, melyeket eszközölni fog, azok a demokratikus keretek között maradnak és demokratikus módszerekkel, átláthatóan, széleskörű társadalmi részvétellel zajlanak le.

Erre a legjobb megfogalmazás a politikatudományban az, hogy „democracy is the only game in town”, vagyis a demokrácia az egyedüli játék, amit a politikai erők játszanak. Ezzel szemben Georgescu azon megnyilvánulása, hogy a politikai pártokra nincs szükség, mert Istennel ketten ők majd jól elvezetik az országot, minek komplikálni a dolgokat, nagyon durva támadás a demokratikus rendszer ellen, melynek a pártok elengedhetetlen szereplői. Úgy nem lehet fenntartani a demokráciát, hogy én sakkozom, a szélsőségesek viszont römiznek a sakkban.

Az, hogy a hamiskártyások támogatására sokan vevők a román társadalomban, annak a jele, hogy a politikai kultúra kimondottan az „alattvalói” kultúra felé mutat, s ez sajnos azt jelenti, hogy Romániában jelenleg nagy kihívás előtt áll a rendszer hosszútávú fenntartása. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kialakult rendkívüli helyzetben a felelősöknek el kellett dönteniük, hogy korrigálják-e a folyamatban beállt zavart, vagy sem, ennek minden ódiumával együtt.

És bár igen, nagyon jól hangzik az, hogy Georgescut a szavazófülkében kellett volna legyőzni, sajnos a valóság az, hogy én semmiképpen nem merném a sorsunkat egy a fentiekben ismertetett politikai kultúrájú, nagyon csalódott és végtelenül elkeseredett társadalom azon tagjaira bízni, akik most a szavazást minden bizonnyal a politikai osztály példátlan büntetésére használnák, elkaszálva ezzel mindazon áldozatokat és eredményeket, melyeket azért a társadalom elért az elmúlt harminc évben. Georgescu indulásának megakadályozásával azonban a legkevésbé sem kerültük kintebb a mély vízből, sokat kell még úszni, és a part még mindig messze van.

A szerző politológus