Mindenekelőtt szeretném leszögezni: teljesen közömbös vagyok a Pride ügye iránt. Nem voltam sosem részese, és a jövőben sem áll szándékomban ezen változtatni. Tüntetni sem fogok. Sem ellene, sem mellette. Nem az én világom, egyszerűen nem érdekel. Úgy is mondhatom, hogy melegek ügye engem hidegen hagy. Csakhogy erre többen is felszisszennek, hogy nem ez a helyes hozzáállás, hogy igenis kellene érdekeljen. Ugyan már, miért kellene, hogy érdekeljen? Miért próbálják ezt a kérdést újra és újra az arcomba tolni, és miért kellene hirtelen a fontos problémáim közé sorolnom? Van nekem elég bajom enélkül is.

Nyilván én is látom, hogy a Pride magyarországi betiltása ismét felkorbácsolta a kedélyeket, és hogy egyesek drámai hangon kezdték kongatni a vészharangot: „csorbul a szabadságunk”, „sárba tiporják a gyülekezési jogunkat”, „ez a demokrácia újabb mélypontja”, „Hitler is így kezdte”, stb. Nem vitatom, tényleg vannak olyanok, akik aggódnak a szabadságjogok miatt, de talán nem kéne hagyni a fantáziát ennyire szabadon szárnyalni. Adódik a kérdés: nem túlzás azonnal történelmi párhuzamot keresni például a náci Németországgal, mondván, hogy ők is ezzel kezdték, és népirtás lett a vége? Ennyire talán nem kellene elrugaszkodni a valóságtól...

Közömbösségemet alátámasztandó megjegyzem, hogy az elmúlt években-évtizedekben sosem éreztem szükségét, hogy bármilyen véleményt kifejtsek a Pride-dal kapcsolatosan. Egyszerű elvem van: ne erőltessük egymásra a saját ideológiánkat. Élni és élni hagyni. Én nem szólok bele az életükbe, ők se szóljanak bele az enyémbe. A társadalmi szerződés számomra ennyire egyszerű.

Ugyanakkor – ha már a téma napirendre került – tényleg lehet vitatkozni arról, hogy hol húzódik a határ a személyes szabadság és a társadalmi normák között. Tetszik vagy sem, de Európa eme részében a szexualitás még mindig a magánszférához tartozik. Az ezzel kapcsolatos megnyilvánulásoknak – irányultságtól függetlenül – nincs helyük az utcán, amennyiben ezek nem férnek bele – teszem fel – egy 12-es karikával ellátott főműsoridős tévéadásba. Talán túl minimalista hasonlat, de ha a tévében nem lehet akármit akármikor explicit módon mutatni, akkor miért lenne ez rendben az utcán?

Ráadásul jóval kevesebb szó esik arról, hogy a Pride nemcsak a széles társadalmat osztja meg, hanem még az LMBTQ+ közösségen belül is komoly vitákat vált ki. Sokan úgy érzik, hogy az eredeti céljai elhalványultak, és a jelenlegi formája már nem mindenkit képvisel megfelelően. Egyesek szerint a túlságosan merész öltözködés és performanszok csak felesleges provokációk, amelyek azokat a sztereotípiákat erősítik, amelyektől a közösség amúgy is szabadulna. Mások szerint a Pride elvesztette az eredeti jelentőségét, és inkább egy szórakoztató fesztivállá vált, amely nem segít a valódi problémák megoldásában.

És azt sem szabad elfelejteni, hogy a nagyvállalatok és politikai pártok is rátaláltak a Pride-ra, és előszeretettel használják saját marketing- vagy politikai céljaikra. Egyesek szerint a Pride már nem az elfogadás és az egyenlőség ügyéről szól, hanem egy manipulatív eszköz lett, amelyet különböző érdekcsoportok kihasználnak. Nem véletlen, hogy sokan egyre szkeptikusabbak vele kapcsolatban.

Összegezve, a véleményalkotás mindig egyéni világnézeten, értékrenden és tapasztalatokon múlik. Ezért nincs egyetlen helyes válasz a Pride kérdésére. És még mielőtt bárki megkérdezné, hogy a közömbösségem ellenére mégis miért ragadtam tollat eme téma kapcsán (először és utoljára), gyorsan elárulom: valami egészen másra szeretném felhívni a figyelmet. Talán nem ártana kicsit a dolgok hátterére is figyelni, mert miközben a társadalom egy része ezen vitázik, vannak sokkal égetőbb problémák, amelyeket figyelmen kívül hagyunk. Helyette kapunk egy gumicsontot, amit lehet rágni, lehet rajta vitatkozni, lehet vele energiát felemészteni.

Pride? Nem érdekel. Inkább érdekel az, hogy közben mi az, amit nem veszünk észre.

(Nyitókép forrása: mti.hu)