Jó volt erdélyi magyarnak lenni hétfőn este, amikor a Magyar Sportújságírók Szövetségének éves gáláján életműdíjat vehetett át az erdélyi magyar labdarúgás egyik (ha nem a legnagyobbik) alakja, élő legendája, Bölöni László.

Emeljük kalapunk! Mert amit ez a dicsőszentmártoni születésű, 71 éves ízig-vérig szak- és úriember letett az asztalra, az minden elismerést, minden kalapemelést megérdemel. Bizonyos szempontból Bölöni a lehetetlent vitte véghez.

Nyilván a Bajnokok Európai Kupájának elnyerése sem mindennapi teljesítmény, nem mindenki olyan szerencsés, hogy ilyen csúcselismerésben részesülhessen, de Bölöni még jónéhány lapáttal rátett erre. Ő lett az első az országban, aki elérte a 100. válogatottságot a román nagypályás labdarúgásban. Megjegyzem, mindezt erdélyi magyarként!

Első hallásra abszurdumnak tűnik, hogy egy nemzet olyan sportolót jutalmazzon életmű-díjjal, aki soha nem képviselhette az adott nemzet színeit. Sőt, ellenfélként inkább borsot tört az orruk alá. De Bölöni ezt is összehozta. És ez sem mindennapi teljesítmény.

A magyar nemzet fővárosában, a magyar sport ünnepén, az Év sportolója gálán egy olyan sportembert méltattak, aki a sors fura fintora jóvoltából soha nem indulhatott magyar színekben, soha nem képviselhette a magyarokat. „Azért valamit talán tettem értük. Azt, amit génjeimmel, neveltetéssel sikerült elérnem. Hogy az o betű felett ott maradjon a két pont” – mondta köszönőbeszédében a labdarúgó legenda. Pedig ha jobban belegondolunk, Bölöni egész életében minket, magyarokat képviselt. Erdélyi magyarokat. Ő volt az, aki lehetőséget biztosított számunkra, hogy kisebbségként büszkék lehessünk magyarságunkra, a legmostohább körülmények között is. 

Bölöni másik nagy bravúrja, hogy egyidőben két nemzet is egyformán büszke rá. (Szakmai szempontból akár egy harmadikat, a franciát is ide csatolhatjuk, de ezt most jegeljük). Romániában minden sportbarát, még a legegyszerűbb ember is elismerően beszél róla, Magyarországon pedig inkább magasabb, szakmai vagy akár politikai körökben övezi tisztelet személyét, munkásságát.

Hányan vannak olyanok, akik nemzetiségüket és állampolgárságukat egyformán tiszteletben tartva tudnak egyenes gerinccel megmaradni? Két, egymással sokszor ellentétben álló nemzet tiszteletét egyformán kivívni?

Bölöninek sikerült az, amibe sok székelynek beletört a bicskája.

Erdélyi, kisebbségi magyarként gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor a nemzetiségünk és az állampolgárságunk összetűzésbe kerül egymással, mert esetleg elvárás, hogy kettő külön tábort, külön álláspontot képviseljen. Mondjuk a sportban oly gyakran előforduló magyar–román összecsapásokon.

Nyilván önmagunkon belül simán le tudjuk rendezni ezt a kettősséget, békésen megfér bennünk a nyúl és a bokor is, a gondok ott kezdődnek, amikor külső tényezők – akár provokatív módon – ki akarják ugrasztani egyiket a másikból.

Nos, Bölöni olyan elképesztő magas szintű emberi teljesítményre volt képes, hogy – amint büszkén szóvá is tette – meg tudott maradni becsületes magyar embernek és korrekt román állampolgárnak.

Na, ezt csinálja utána valaki!