Ezernyi és ezernyi árnyalata lehet annak az indoknak, ami néha arra késztet minket, hogy vegyes, de többé-kevésbé hasonló elvárásokkal beüljünk egy sötét terembe és megnézzük a kiszemelt mozifilmet.

A vászon túloldaláról nézve, értelemszerűen ott is megvannak a saját indítékok és elvárások, amelyek rávesznek egy filmest, hogy elkészítsen egy művet, bár Hollywood egy ideje már inkább franchise-okban, sőt univerzumokban gondolkodik, idővel minden jó ötlethez kapcsolódik egy sequel, prequel, reboot, remake, spin-off, vagy éppen crossover. Nyilván nem szívességből teszik, az egyetlen cél, hogy a márkaismertségre alapozva minél jobban csilingeljen az a bizonyos kasszagép. Ez élet-halál kérdés az adott produkciók esetében és amíg a néző „Még több ilyet!” érzéssel távozik a vetítőteremből, addig nincs is baj. Ezért a nagyobb stúdiók nem is nagyon mernek szembemenni a nézői elvárásokkal.

Nem panaszként mondom, de megtapasztaltam ezt a szerény költségvetésű, ám világszenzációt keltő 2018-as Hang nélkül folytatásában is, és kicsit féltem, hogy a harmadik részt megelőző, előzménytörténetként tálalt Hang nélkül: Első nap önismétlővé degradálja a történetet. Jó hírem van, a spin off sikeresen gazdagította némi hozzáadott értékkel a franchise-t.

Az alapszituáció ismerős: a teljesen vak, de szuperhallással megáldott, és a víztől irtózó földönkívüliek ellepik a Földet, és halállal sújtanak a legkisebb neszre is. És miközben a „halál angyalainak” nevezett vérszomjas és kegyetlen szörnyek szorgalmasan irtják a hangoskodó emberiséget, a korábban fölöttébb hangos New York véres 24 órája elénk tárja két, különböző okok miatt peremre sodródott ember melodrámáját.

Egyikük egy végstádiumú beteg, aki bár megveti környezetét, de már megbékélt sorsával. Körülötte éppen darabokra hullik a világ, a közelgő apokalipszis elkerülhetetlensége pedig rettegést hoz az emberekre, neki mégis nincs más célja, mint hogy halála előtt pizzázzon még egy utolsót.

A cselekmény másik szereplője egy pánikrohamokkal küzdő esendő figura, a magány és félelem elől menekülő angol joghallgató, akire komoly feladat hárul: a humánum utolsó, megmaradt mozaikjainak az átmentése.

A karakterdráma két érdekes kérdést feszít egymásnak: mennyire harcolsz az életért, amikor már haldokolsz, illetve hogyan pótolod be a temérdeknyi időt, amit korábban saját ambícióidra pocsékoltál el, ahelyett, hogy éltél volna? Költői kérdések ezek, merthogy a vérengzés mellett jut némi idő egy kis komor költészetnek is.

Nyilván kötelező módon kapunk egy cukiságfaktorért felelős macskát is, de olyan drámai helyzeteket is, amikor sírni már csak a zuhogó esőben lehet, a feszültséget kiüvölteni pedig szigorúan csak akkor, ha annak hangját elnyomja a mennydörgés. A zárójelenet külön említést érdemel, de nem szeretném elspoilerezni a filmet.

Összességében egy már közhelyesített karácsonyi gondolat éltetését véltem felfedezni a film mondanivalójában, miszerint a szeretet hangját akkor hallhatod meg a feldíszített fenyőfa körül, ha egy kicsit abbahagyod az ajándékok kicsomagolását. Tényleg közhelyes, mégis van benne valami. Ahogy ebben a filmben is.