Az HBO Csernobil sorozatának és az egész kommunista rendszer kritikájának egyik tételmondatává lettek Gyatlov főmérnök szavai, miszerint a sugárzás „3,6, nem jó, de nem is tragikus”. Miközben a felrobbant atomerőműben a sugárzás valójában ennek több ezerszerese volt, dehát ennyit tudtak mérni az ottani kézi mérőműszerek. És amikor az ennél nagyobb kapacitású műszerek kiakadtak, a válasz akkor is az volt, hogy biztos nincs nagy baj, csak a műszer rossz. Mindegyik.

Szigora ellenére Anatolij Gyatlov főmérnököt jó szakembernek tartották, és bár valóban arrogáns volt, ráadásul megszegett minden erőírást azon az éjszakán, mentségére szóljon, hogy nem volt könnyű helyzetben: ami történt, az egyszerűen elképzelhetetlen volt, és az éppen kéznél levő irreális adatok sem segítették a helyes döntések meghozatalában.

A Csernobil forgatókönyvíróinak zseniális mondata a tavalyi év végén köszönt újra ránk, amikor közzé tették a népszámlálási eredmények előzetes adatait. Pedig ezek abszolút reális adatok (még ha részlegesek is), és ami történt, az a legkevésbé sem volt elképzelhetetlen.

„Nincs ok az ünneplésre, de a pánikra sem” – fogalmazott Kelemen Hunor RMDSZ-elnök. Miért is kellene pánikolni? Összejött az egymillió, a 6 százalék feletti részarány, amúgy is az egész országra jellemző a népességfogyás, elsőre úgy tűnhet, hogy nem komoly a gond. Pedig az. A magyar fogyatkozása mára már olyan mértékűvé nőt, amire az elmúlt 30 évben nem volt példa. És ami még rosszabb, hogy az államalkotó nemzethez viszonyítva – arányainkat tekintve – nagyobb mértékben fogyatkoztunk, sőt a román nemzetiségűekhez képest az elöregedés is nagyobb mértékű. Mondjuk ki nyíltan: nagy a baj.

Nyilván a ma már parlamenti képviselettel rendelkező, és emiatt folyamatos személyiségzavarral küszködő Erdélyi Magyar Szövetség sem hagyhatta mindezt szó nélkül, a szokás szerint sírtak egy sort, és látszólag nem is annyira a népességfogyás mértéke zavarta őket, mint inkább az RMDSZ kommunikációjának a módja. A sok bába közt tényleg elvész a gyerek...

Nem vitás, hogy a pánikkeltés, a pesszimista hangvétel semmit nem old meg. Én csak azt remélem, hogy a kötelező kommunikációs adok-kapok letudását követő csend arra utal, hogy az érintettek felfogták a helyzet súlyosságát, és komolyan fontolgatják egy összetett gyógymód kidolgozását.

Rengeteget kell még tenni ahhoz, hogy a romániai magyarság egy erős közösség legyen, és tényleg Erdélyben képzelje el a jövőjét. Valóban fontos, hogy erős közösségként lássa az állam a romániai magyarságot, mert pillanatnyilag csak egy erősen fogyatkozó közösségként láthatnak minket.

Nyilván nem könnyű. A népességfogyás közel akkora, mintha Hargita megye teljes magyar lakossága eltűnt volna tíz év alatt. Hargita amúgy sincs könnyű helyzetben, egyre jobban leszakad a többi megyétől, és a magánszféra is éhbérért zsigereli ki a munkavállalókat.

Korábban már megfogalmaztam: többet érdemelnek azok, akik nem akarnak elszakadni a gyökerektől, megfogyatkozva, elbizonytalanodva, vért izzadva próbálnak megmaradni, megkapaszkodni, gyermekeiknek jövőt teremteni a saját szülőföldjükön. És nem akarunk sokat: tisztességes megélhetést, nyugodt hétköznapokat, munkahelyi megbecsülést. Csak ismételni tudom önmagam: a „felelős döntések, hatékony válaszok”, meg az ehhez hasonló elcsépelt frázisok pufogtatásának ideje rég lejárt. Lépni kellene, uraim! Lépni, mielőtt mindenki lelép.

(Nyitókép: Adobe Stock)