Megy tovább a játék, immár a magyarok nélkül folytatódik a labdarúgó-Eb. A kontinenstornára zsinórban harmadszor kijutó magyar nemzeti válogatott két vereséggel és egy győzelemmel csoportharmadikként intett búcsút a megmérettetésnek. Marco Rossi csapata egy értékelhetetlen félidővel kezdett Svájc ellen, majd a skótok ellen egy csodálatos félórával, a végén egy még csodálatosabb góllal zárta a tornát. Nem vitás, hogy várakozásokon alul teljesített, de bátran kimondhatjuk: szégyent nem vallott. Szívesen mondanám, hogy „a többi néma csend”, de nem tehetem. Már így is elég hangos volt a köztér a foci-Eb első két hetében is, nem csoda, hogy még Marco Rossi is szükségét érezte, hogy olykor beszóljon a kommentelőknek.

Szerintem kár a gőzért, hiszen míg a pályán akár egy világbajnok csapatot is le lehet olykor győzni, addig a közösségi médiában fikarcnyi esély sincs arra, hogy bárki is valaha szócsatát nyerjen. A dolgokat helyén kezelő, üdítő kivételnek számító értelmes hozzászólások mellett az emberek többsége – sajnálatos módon – saját bunkóságát, kicsinyességét, szűklátókörűségét teszi közszemlére, és keményebben küzd megvédéséért, mint a magyarok a skótok ellen a már említett utolsó félórában. Szerintem nyugtázni kéne, hogy ilyen ez a mai világ, és már annak is lehet véleménye, aki amúgy két értelmes mondatot nem tud lepötyögni a billentyűzeten.

És hát a magyar válogatott kapott hideget-meleget, nem is keveset. Volt, aki politikai szempontból kezelte az ügyet, kárörvendve mutogatva Orbán és a Fidesz felé, akadt, aki olyan alantas módon fröcsögte tele a közteret, mintha valamelyik gyűlölt ország csapatát becsmérelte volna, nem pedig saját nemzetének válogatottját. A fondorlatosabbak azzal igyekeztek lenullázni az „agyonfizetett” focistákat, hogy egyéb sportágak kiváló sikereit sorolták fel, amivel egyébként semmi gond nincs, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy nincs a világon még egy olyan sportág, amely ilyen egyetemes vonzerővel bír. Márpedig a labdarúgás iránti szenvedélyes rajongás lenyomatának terheit azoknak is viselniük kell, akik nem mellékesen zsigerből gyűlölik a focit.

Így vagy úgy, a 2024-es Eb magyar szempontból is emlékezetes marad. A svájciak ellen felmutatott produkciót, a németeknek megadott büntetőt jobb lesz mihamarabb elfelejteni, gyaníthatóan a skótoknak meg nem adott büntető emléke is hamar elhalványul, de a Varga Barnabás sérülését követő iszonyatos képsorok örökre beégtek az agyunkba.

És extázist is átélhettünk, amikor a 100. percben Csoboth Kevin lábfeje a szakadék széléről rántotta vissza a meggypirosba öltözött tömegeket. Aztán nyilván jött az a fura helyzet, hogy a Rossi-csapat vasárnap zárta a tornát, de csak szerdán esett ki. Nyilván kérdéses, hogy Szoboszlaiék tényleg kiérdemelték-e, hogy ott legyenek a legjobb 16 között, de attól még nem esett jól a kiesés. Az viszont biztos, hogy a „többiek” nem a magyarok ellen matekoztak, hanem kizárólag a saját útjukat egyengették. Nem mellékesen a szlovénok ellen gólképtelen, de 5 ponttal, veretlenül és csoportelsőként továbbjutott angolokat saját közönsége fütyülte ki és dobálta meg söröspoharakkal. Szóval, amíg egy 24 csapatos tornán így alakul ki a legjobb 16 mezőnye, addig lehet arra számítani, hogy a már továbbjutott csapatok visszavesznek, spórolnak az erejükkel, tartalékosan lépnek pályára (mint a spanyolok, akik szerencsére így is legyőzték az albánokat), avagy szerencsésebbik esetben matekozni kezdenek, hogy elkerüljenek egy potenciálisan veszélyesebb ellenfelet. És előfordul, hogy a pályán lévő két csapat hallgatólagosan lejátszik egy mindkét fél számára előnyös eredménnyel végződő steril mérkőzést.

Nekem a szintén 24 csapatos 1982-es spanyolországi vb-t jut eszembe, amely egyébként is sok mindenről emlékezetes: Nyilasiék 10-1-es győzelme Salvador ellen (mégis kiestek), Paolo Rossi mesterhármasa a brazilok ellen, minden idők egyik legizgalmasabb és legdrámaibb vb-meccse: az NSZK–Franciaország elődöntő, benne Toni Schumacher és Battiston brutális ütközésével, melynek következtében utóbbi két törött foggal és agyrázkódással került kórházba.

Azokat a meccseket a középiskolás felvételire készülődés közepette még fekete-fehérben, „bolhás” képernyőn néztem Barcaújfaluban, ahol be tudták fogni a kisinyovi tévé közvetítéseit. Ami akkor kimaradt, az a minden idők legundorítóbb focimérkőzésének titulált NSZK–Ausztria csoportmeccs, amelyen a felek pont olyan eredményt értek el, amellyel sikeresen kibundázták a meccset tehetetlenül néző algériai válogatottat. Tehát a 24-es mezőny átka nem újdonság.

De most megy tovább a játék, immár a magyarok nélkül. Az Eb a nyolcaddöntők egyenes kieséses szakaszával folytatódik, a továbbjutó sorsa innentől már szerencsére az adott mérkőzésen, szemtől szembe dől el, nincs helye a mateknak, a számítgatásnak, a manipulációnak. Lehet hát picit tisztábban is élni-halni a fociért. Hajrá... kik is?

(Nyitókép forrása: UEFA)