Győzzük le a nyugat önzőségét, mert a fiataljainkat nem szeretetből, hanem önzőségből csábítják el. Nem segíteni akarnak, igazából modern kori rabszolgaságot végeznek. A fiatalok felelőssége, hogy ne fogadják el ezt a csábítást – Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára fogalmazott így még januárban, Székelyudvarhelyen, a Tamási Áron Gimnázium felújított épületének átadásán.

Az államtitkár nem csak biztatott, figyelmeztetett is: hogyha mindenki nem végzi el a maga feladatát, akkor ötven év múlva nem lesz ki megtöltse ezeket a most megújuló és átadott épületeket.

Soltész azt is megemlítette, aminek kimondásától mindenki ódzkodik minálunk, hogy „éppen egy szomorú népszámlálás után vagyunk”. A népfogyatkozás kellemetlen téma, olyan tantárgy, amiből politikusaink bukásra állnak, nem csoda, hogy nem szívesen beszélnek róla. És gyenge kifogás azt mondani, hogy e téren mindenki más hasonlóképpen bukásra áll. Soltész ugyan nem prognosztizált nemzethalált, csak szólt, hogy elkerülése érdekében nem lehet továbbra is félvállról venni a dolgokat.

A számok nem hazudnak, tizenegy év alatt Hargita megye lakossága 18 917 fővel csökkent. Ijesztő szám. Mintha a megye harmadik legnagyobb városának, Gyergyószentmiklósnak a népességét szőröstül-bőröstül eltüntették volna. Nyilván a Kolozs megyei magyar közösség 24 százalékos zsugorodása ijesztőbbnek tűnhet, de Hargita esetében mégiscsak az ország „legmagyarabb” megyéjéről van szó, és a három székelyföldi megye közül arányait tekintve az itteni lakosság fogyatkozott meg a leginkább. Ideje volna komolyabban gondolni a jövő építését, a gond csupán, hogy az ehhez szükséges alapok Hargita megyében nem túl acélosak. Nem vitás, ebben a régióban is tapasztalható némi fejlődés, ennek üteme azonban olyannyira lassú, hogy az elmúlt évtizedek során egyre több területen kellett elkönyvelni, hogy Hargita már nem az erdélyi megyék rangsorában, de országos viszonylatban is a sereghajtók közé került. Az áldatlan helyzet okai fölöttébb komplexek,

Elégtelenül teljesítünk az energia-, közlekedési-, szállítási infrastruktúra fejlesztéseinél, minimális az előrelépés a digitalizáció és a technologizálás terén, alacsony a termelés- és költséghatékonyság, a leépülő könnyűipart nem tudtuk pótolni, mert Hargita megyét elkerülték a komolyabb beruházások, a befektetők nem szívesen jönnek ide. Míg az országban 104 ipari park működik, Erdélyben csak Hargitának és Máramarosnak nincs ipari parkja, ennek okait a megyei és a helyi önkormányzatoknál kell megtudakolni. Kovászna, a régebben nagy előszeretettel lesajnált „kisebbik székely megye” már ebben is előzött, ott három ipari parkot létesítettek.

A fiatalok itthon tartása, az elvándoroltak hazacsalogatása Hargita megyében javarészt még mindig az aszfaltozásban, szenny- és ivóvízhálózatok kiépítésében merül ki.

Sajnos a „legmagyarabb” megye nem csak a gazdasági, de a bérversenyben is egyre jobban lemarad, jelen pillanatban is utolsó a megyéknek a nettó átlagbér alapján összeállított országos rangsorában, ami nem újdonság: már tíz éve a sereghajtók között van. Sajnos a minimálbérért dolgozók arányát tekintve sem biztató a helyzet, a megye munkavállalóinak közel fele minimálbérért dolgozik, többnyire a privát szférában. Ebben talán közrejátszik a székely vállalkozók szinte általánosnak mondható zsugorisága is, amikor a bérezésre nem úgy tekintenek, mint a munkaerő-megtartás lényegére, hanem olyan kiadásra, amit a lehető legalacsonyabban kell tartani. Sajnos, komoly profittal dolgozó cégeknél is gyakori ez a jelenség, mintha összebeszéltek volna, hogy bérsapkát húznak a munkavégzésre, akinek több kell, az dolgozzon többet vagy hagyja el a megyét. Vagy az országot.

„Külföldön sincs kolbászból a kerítés” – szól a politikusok ezzel kapcsolatos hivatalos állásfoglalása, amire a kivándoroltak azzal kontráznak, hogy: „Ez igaz, de nem is rozsdás.” A kivándorlók többsége szerint sokkal jobb nekik külföldön, mint itthon volt. Vannak nehézségeik, mint mindenkinek, aki idegenbe vándorol, de az anyagi biztonság übereli ezeket.

Az anyagiak pedig igenis számítanak, a szűkösen élő Hargita megyeiek ezt jól tudják, mert nap mint nap tapasztalják. Akad már politikus is, aki nyíltan kimondja, hogy nem lehet üres zsebbel magyarkodni, éhesen nem lehet Himnuszt énekelni, remélhetőleg a jövőnk építésekor komolyabban számolnak ezzel.

Legyünk őszinték, nem kér lehetetlent a székely. Nem követel magának kacsalábon forgó palotát (bár nyilván nem utasítaná el), de elege volt egyik napról a másikra élni. Megélni szeretné az életét, nem pedig leélni, ami anyagi szempontból egyre nehezebb.

Soltész Miklós államtitkár jelzőt aggatott az önző nyugatra, de az a helyzet, hogy a Hargita megyében keményen és becsületesen dolgozók többsége közelebb áll a modernkori rabszolgasághoz, mint a tisztességes megélhetéshez.

(Nyitókép: Léphaft Pál rajza)