Kezdhetjük talán azzal, hogy bár kígyót-békát kiálthatunk a tavalyi érettségi eredményekre, azok talán így is jobbak voltak, mint amilyenek az ideiek lesznek. Cinizmust félretéve, és picit komolyabbra fordítva a szót, úgy tűnik, hogy minden idők leggyengébb eredményei állnak lesben, ugrásra készen, és minden bizonnyal az idei érettségi román vizsgáján fognak színre lépni. Tudjuk már az okot: ez a fránya új, digitális javítási módszer, amely a kisebbségi diákok számára teljességgel méltánytalan és hátrányos. Legalábbis ezt mondják. És akik ezt mondják, azok tudják már a megoldást is: változtatni kell a módszeren. Ennyi, mi sem egyszerűbb. Bárcsak ilyen könnyű lenne a kivitelezés!

A középiskolát kijárók életre szóló megmérettetése igazából 2011-ben, az első „kamerás” érettségivel került a figyelem középpontjába, akkor ugyanis a tanulóknak több mint a fele elbukott a próbán. Lett is nagy zúgolódás, hirtelen mindenki oktatügyi szakértő lett, még az is véleményt mondott, akinek amúgy nem is volt véleménye. Az egyetlen dolog, amiben többnyire mindenki egyetértett, hogy nincs ez így jól, és változtatni kellene a dolgokon. Aztán az élet ment tovább.

Időnként felbukkant némi újítási szándék, voltak próbálkozások, de ezeket vagy derékba törték, vagy pedig a reformáló szándékot nem a tanügy lényegére fókuszálták, hanem ilyen vagy olyan egyéni vagy csoportérdekek kiszolgálására. Mintha senki sem volt hajlandó tudomásul venni, hogy egy rendszer javítását nem a kimenettel kellene kezdeni. Vagy végezni.

Attól félek, hogy idén is a már jól ismert forgatókönyv szerint fognak alakulni a dolgok. Kijönnek az eredmények, lesz egy kis (vagy nagy) zúgolódás, ujjal mutogatás, egymás hibáztatása, mindenkinek lesz véleménye a lesújtó számadatokról, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) is „piacra dob” egy álláspontot, a tanfelügyelőség kielemzi a dolgokat, elküldi javaslatait az oktatási minisztériumba, esetleg valamelyik tanügyi fejesnek eszébe jut egy sajtómegnyilvánulás során elpanaszolni, hogy ők aztán az égvilágon mindent megpróbáltak az ügy orvoslása érdekében, de igazából a politikum udvarán pattog a labda, ott kéne kicsit serényebben tevékenykedni, hogy a dolgok a jó irányba változzanak.

Nekem azonban már most van egy kis hiányérzetem a pedagógusi hozzáállás kapcsán. Eszembe jut a tavalyi tanügyi sztrájk, amikor pedagógusaink nem győzték hangsúlyozni, hogy mennyire fontos a munkájuk, hogy ők szüntelen a gyerekeink, a fiataljaink jövőjén dolgoznak. És lám, magyar ajkú diákjaink érettségi teljesítménye olyan mélyrepülésre készül, amire eddig nem volt példa, csakhogy ez az áldatlan helyzet mintha el sem érte volna a tanügyisek ingerküszöbét.

Csak úgy kérdezem, inkább magamtól, semmint a tanügyisektől: nem kéne egy kicsit is aggódni, kétségbeesni, felháborodni, az utolsó követ is megmozgatni a helyzet javítása érdekében? Nem jutott még eszébe senkinek tiltakozni, tüntetni, utcára vonulni, netán munkabeszüntetéssel fenyegetőzni, és a tavalyi évhez hasonlóan addig sztrájkolni, „amíg a kormánytól nem kapnak egy nagyon világos perspektívákat kínáló megoldást”?

Persze, tudom. Álmodik a nyomor. De ettől függetlenül én azon a véleményen vagyok, hogy a diákjaink életútjának mérföldköve, egyáltalán a fiataljaink jövője is megér legalább annyit, mint ama bizonyos „decens fizetés” kierőszakolása körüli tavalyi hisztéria.

Szeretném azt hinni, hogy a pedagógusaink is így gondolják.

(Nyitókép: Agerpres)