Nem, nem! Nem kell megijedni, nem olvasták félre, tényleg szimpátialocsolásról és nem szimpátiaszavazásról lesz szó. Bár tudom, hogy hozzáállásban, átgondolásban, kivitelezésben a kettő között azért vannak elég szoros kötődések is. Ugyanakkor azt is tudom, hogy tele a tökötök a politikával (engedik még az ilyen hímsoviniszta megnyilvánulást?), szóval ígérni tudom, hogy politikáról egy mukk sem lesz.

Pedig az „elmúltharmincévezést” én sem hagyhatom ki, igaz, nekem jóval többet kell visszamennem az időben, hogy kissé keserédes szájvízzel megállapíthassam: már a húsvét sem a régi.

Szórványban (a Barcaságban), a Cenk alatti városban születtem, és emlékeimben elég komoly nyomot hagytak a gyerekként átélt húsvéti ünnepek. Mert a szórványban élőknek szerintem sokkal többet jelent a húsvét. Vagy legalábbis a 70-es, 80-as években többet jelentett. Néhány évesen már apámmal jártam a rokonságot, leróttuk a kötelező köröket, aztán a sulis korszakban már a délutánon volt a hangsúly, amikor összeállt a haveri gárda, megbeszéltük, hogy kik a locsoltatásnak kötelező módon alávetendő osztálytársnők, esetleg kik kerülnek a pótlistára, Még az is előre le volt szögezve, hogy hol, mennyit érdemes időzni. Mert jött az este, és voltunk annyira lurkók, hogy a legjobbakat a végére hagytuk. Belőlük sosem fogytunk ki, mert valakinek mindig eszébe jutott egy jó csaj, aki az egész haveri brancsot szívesen látta, ahol szívesen fogadnak, jókat lehetett hülyülni, poénkodni, nem mellékesen isteni volt a süti, és egyben olyan hely is volt, ahol a családfő nem tartotta tabunak, ha a pelyhedző állú serdülő is állához emeli a poharat. Nyilván áldott mértékletesség közepette! Nemritkán térképet is készítettünk az ideális útvonal állomásaival, amelyen a már letudott helyszíneket – évekkel később, középiskolásként – már cigivel égettünk ki.

Mindez persze csak azt követően, hogy délelőtt sorra vettük a rokonságot. Senkit nem hagyhattunk ki, elvégre ez volt az évente egyszeri, nagybetűs Találkozás, amikor lehetőséged nyílt elmélyültebben társalogni a vérvonalhoz közelebb álló családi egyedekkel. Avagy igazából ők kérdeztek, érdeklődtek mindenről is (akkoriban még nem használtuk ezt a közhelyet), te meg két vállvonogatás között kiböktél néhány olyan infót, amit a locsolandók epekedve szívtak magukba. Nyilván ezt a vallatóműsort ők élvezték jobban, de rendesen megfizették, hisz ilyenkor „tejeltek” a legjobban a nagyik, a nagynénikék, a keresztanyucik, vagyis az egész családi bagázs. Könnyen lehetett, hogy a nyári búvárfelszerelés, vagy egy új „ártekszlabda” simán kijött a begyűjtött zsebpénzből. Meg egy jó rakottkrumpli a következő napon.

Teltek az évek, jött az apaság, ekkor már én vettem nyakamba a fiamat, és volt, hogy bokán felül érő, havas locspocsban szeltem az utcákat a piros tojásokért. Nyilván délelőtt. Mert valamikor délután letettük a nyakunkból/nyakunkról az ifjú locsolót, mi pedig mehettünk a fejünk után. Jöhettek a volt osztálytársak, volt szerelmek, avagy a soha be nem teljesült szerelmek meglátogatása, és ha közben a kocsi is kikerült a kezed közül, belefért néhány pohárka is.

Akkoriban a Húsvét nem volt munkaszüneti nap, de mindig akkora esett a tavaszi vakáció, tehát diákként nem volt gond. Melósként pedig úgy emlékszem, hogy a magyarok és a szászok többnyire megkapták szabadnapnak a locsolóhétfőt.

Szórványban különleges színfoltot jelentett, ha a két húsvét nem esett egybe. Mert miközben szinte az egész város dolgozott, te kicsípted magad, felvetted a legjobb ruhádat és mentél tojást gyűjteni. Élmény, amikor a nagyvárosi rohanásban az utcán szembe jött veled egy úriember, kezén vezetve gyermekét. Nem ismerted, talán soha életedben nem találkoztatok, mégis, mikor a szemek találkoztak, helyt kapott egy szinte láthatatlan biccentés, a ki nem mondott „áldott húsvétot nektek is” vagy az „ugye, mi nem románok vagyunk, ez a mi ünnepünk” üzenettel.

Azok a pillanatok fontosak voltak, és bármilyen közhelyesen is szól, éltettek téged, éltették a magyarságod, a szó legnemesebb értelmében, abszolút politikamentesen.

Évek, évtizedek teltek el, ma már más helyen, más közösségben ünneplem a húsvétot, ahol az ünnep – társadalmi szempontból legalábbis – már kevésbé hangsúlyos. Nyilván tisztelet a kivételeknek, akik tartják magukat a hagyományokhoz, és ezáltal sokat segítenek nekem abban, hogy felnőttként is hasonlóan éljem meg ennek a szép ünnepnek a hangulatát. Úgy, ahogy fiatalon, tizen-, huszonévesen tettem. Mert kedves emlékek ezek, mélyen belém ivódtak, és hangozzon bármilyen nyálasan, de biztosan tudom, hogy a jövő alakulásától függetlenül ezeket már soha senki nem fogja tudni kitörölni belőlem.

Áldott ünnepet!