Nagy titkot nem árulok el azzal, hogy az emberek közéleti kérdések iránti érdeklődését sosem szokták csillagászati mértékegységekkel mérni. A politika amúgy is csak egy kötelező rossz tantárgy a felnőttek iskolájában, amit sehogy sem tudunk megkedvelni, de megkerülni sem.

És mivel szavazáskor az alacsony részvételi arány a lehető legrosszabb bizonyítvány a politikum számára, választási években tenni kell valamit, hogy a társadalmi igazságosság és a jóléti társadalom megvalósulásának ábrándja ne süllyedjen el az apátia és kiábrándultság mocsarában. Kapunk cirkuszt, kenyeret, olykor még csurran-cseppen némi finomság is, megkapjuk a jó zsarut („Most kell hallatnunk hangunkat”), meg a rosszat is („Szavazni kell, különben nagy baj lesz”), mi pedig tanakodunk, elmélkedünk, vacakolunk, aztán ha fogcsikorgatva is, de más érdemi, komolyan vehető opció híján oda nyomjuk a pecsétet, ahova kell.

Igen, a politikának megvan a maga rákfenéje, amit elég gyakran, talán túlságosan is kidomborítunk, ugyanakkor hajlamosak vagyunk megfeledkezni a politika jó oldaláról, amely legalább ennyire hatással van az életünkre, nyilván pozitív értelemben.

Ott van például az űrkutatás. Április 12-én volt napra pontosan 73 éve, hogy az ember eljutott a csillagok közé. Gagarinnak hívták, ő volt az első ember, aki járt odafent. Vagy legalábbis az első azok közül, akik élve tértek vissza. A ruszkiknál nem volt kecmec akkoriban sem, életed árán szolgáltad a hazádat, még békeidőben is. Gagarin őrnagy sem kíváncsiságból repülte körül a Földet, a „tudományos kutatás egyetemes jelentősége” csak egy jól hangzó maszlag volt, akkoriban (is) politikai célt szolgált minden megmozdulás. A Holdra-szállást elvégző Apollo-programot is hidegháborús félelmek szülték, ironikus módon a náci Németország rakétaprogramjának atyja, Werner von Braun volt az egyik kifejlesztője.

Tudósok hada állt mindig a politikusok szolgálatában, így lettek a ballisztikus rakétákból űrhajók, a katonákból pedig felfedezők. Igazából a háztartásunkban található legtöbb eszköz elsősorban hadászati célokat szolgált, valódi csatákban, igazi háborúkban tesztelték ezeket, a pórnép csak később kapta meg különféle szerszámok formájában. Ugyanígy került konyhánkba a mikró, autónkba a GPS, repülőgépeinkbe a radar, és hála Christopher Nollan-nek, ma már mindenki tudja, hogy a nukleáris meghajtást, az atomerőmű létét is Oppenheimernek köszönhetjük. Pedig őt csak azért fizették a politikusok, hogy legyártson egy gyilkos bombát, megteremtve ezzel a módját annak, hogy az emberiség elpusztítsa önmagát.

Lehet hát szidni a politikát, meg a politikusokat, de például Kennedy elnök is az 1961-es választási kampányában ígérte meg, hogy Amerikát a rakétatechnológia területén egyértelmű fölényhez juttatja a szovjetek felett. Kennedy az amerikai törvényhozás két házának egyesített ülésén tett ígéretet tett arra, hogy országa még az évtized végéig embert küld a Holdra, és onnan vissza is hozza. Ígéretének teljesítésében még a saját halála sem tudta megakadályozni. Bár politikai döntéseit tekintve kevésbé tekinthető sikeresnek, megjelenésével, fiatalos lendületével nagyon pozitív benyomást tett, beszédei és szimbolikája pedig reményt adott az amerikaiaknak.

Hat évtized telt el JFK halála óta, és mint tudjuk, a politika a mulandóságok világába tartozik. Meglehet, hogy a liberális demokrácia időközben tévútra tévedt, amikor totálissá tette az egyéni szabadságjogokat, valamint a korlátlan és főleg felelőtlen véleménynyilvánítást, egy dolog azonban biztosan nem változott: a reményre ma is és mi is igényt tartunk. Amennyiben lehet, hiteles formában. Amolyan Kennedy-módra.

(Nyitókép forrása: staticflickr.com)