Amikor az egyik legnézettebb, fősodratú román hírtévében mutatják Novorosszija térképét, s így is nevezik, amikor a román tévékben beszélnek arról, hogy Putyin megszerezheti Odesszát, amikor egy román kereskedelmi hírtévében egy meghívott tábornok arról beszél, milyen lehet majd az, ha Romániát csak a Duna választja el az oroszoktól, akkor az ember végérvényesen megérti, hogy tényleg valamilyen nagy változás van a levegőben. Ugyanis ezekről a dolgokról a román médiában egészen idáig egyetlen szó sem esett. Gondolom, sokan emlékeznek még arra, hogy egy román védelmi miniszternek azonnal távoznia kellett posztjáról egy ezeknél sokkal enyhébb nyilvánosan elmondott vélemény miatt.

Visszatért a nyers erő kora

Amikor a háború elkezdődött, még magam is a régi világrend hamis biztonságérzetében éltem. Kezdetben egyáltalán nem is voltam képes arra, hogy megértsem, amit a színen hamar feltűnő katonai elemzők mondottak, hogy attól a pillanattól kedve csak az számít a jövő eldöntésének szempontjából, hogy kinek mekkora hadserege, hány hadosztálya és mennyi, valamint milyen fegyverei vannak. Nagyon sok időbe telt, amíg valahogy felfogtam ennek a valóságértékét, meglehetősen kétkedve fogadtam ezen helyzetértékeléseket, ugyanis egy olyan világban szocializálódtam, amely azt üzente nekem, hogy a történelem azon része Európában, amelyben a népek földért, nyersanyagokért ölték egymást, véget ért, és semmilyen körülmények között nem fogjuk engedni, hogy visszatérjen. És volt ebben logika, mindenki, aki beszélt a nagyszüleivel a háborúról, megértette, hogy nem engedhetjük visszatérni azokat az időket, hogy azok a módszerek ma nem jelenthetnek opciót.

Ez azonban nem így alakult. Én mérhetetlen aggodalommal figyeltem, ahogy a kontinens, de az egész világ valahogy lassan, de biztosan csúszott bele a háborús pszichózisba, egészen addig, amíg valahogy a háború léte annyira normális lett, hogy a békéről egyáltalán nem is lehetett beszélni. Mindenesetre, ahogy telt az idő, az eseményeket érdeklődéssel követő szemlélőként megértettem, hogy ez most már egy másik világ, ez már nem az az értékalapú világ, ami itt, Európában egy rövid ideig létezett, hanem visszatért a nyers erő kora. Egy másik világ következik, amelyben az Európai Uniónak teljesen más szerepe lesz.

Európa továbbra is írogatja a lányregényét

Akik ezt nem értették meg, azok sajnos maguk az Unió vezetői. Ők még egyfajta fáziskésésben vannak sokakhoz képest, akik már egy ideje mondják, hogy az Uniónak a realitásokhoz kellene igazodnia és nem a saját lányregényét írnia. Mindazon európai polgárok, akik tényleg szeretnék, hogy az Európai Unió ne hulljon darabjaira és mindannyiunk érdekében fennmaradjon, eléggé aggódva figyelik az EU kapkodását és egyáltalán nem átgondolt, ad hoc nyilatkozatait.

Aki a Bizottság kommunikációját figyeli, hamar rájön, hogy semmiféle terve, vagy stratégiája nincs jelenleg. Fel sem merült bennük, hogy Ukrajna veszíthet, de az sem, hogy Donald Trump nyerhet, vagy ha mégis, akkor azt gondolták, ők meg tudják őt győzni, hogy a továbbiakban ne Amerika égető ügyeivel foglalkozzon, hanem úgy cselekedjen, ahogy az Unió elvárná tőle. És a nyílt és nagyon durva visszautasításra egyszerűen nem tudnak érdemben és nyugodtan, hűvös megfontoltsággal reagálni. És nincs back up plan, nem is volt soha.

Táborok és klikkek az unióban

Az unióban ez az új helyzet másfajta realitásokat is a felszínre hozott. Az a fajta, tényleg fantasztikus és forradalmi elképzelés, hogy a kontinens erőforrásait egyetlen nagy érdekvédelmi szervezetbe tömörítsék, hogy az Unió így egy csendes, de nagyon erős titánként tudjon fellépni minden uniós ország érdekében, volt az első dolog, ami elvérzett ebben a háborúban. Ugyanis a háború kapcsán kisebb-nagyobb klikkek jöttek létre és egyes csoportok súlyuknál és jelentőségüknél lényegesen nagyobb szerepet kaptak, elsősorban azért, mert a saját, oroszokkal kapcsolatos nagyon negatív történelmi tapasztalataikat ez ideig nem sikerült még feldolgozniuk.

Ennélfogva túlkiabáltak mindenkit és túldimenzionálták a helyzetet. Rosszat tettek az Uniónak, hogy egészen a hisztérikusság határára emelték azt a háborús retorikát, amelynek lényege, hogy tényleg az utolsó ukránig harcoltatná az embereket. A háborúra olyan sziklaszilárd történelmi szövetségek mentek rá, mint a magyar–lengyel barátság. A baltiak a lengyelekkel karöltve egészen konkrétan kisajátították az Unió háborúval kapcsolatos kommunikációját. Egy kedvenc elemzőm szavaival élve, olyan magasra másztak a háborús uborkafán, hogy onnan már le sem tudnak jönni.

Ugyanakkor másfajta szövetségek is létrejöttek, egy első pillantásra egészen meglepő magyar–szerb–szlovák barátság alakulgat a szemünk előtt és az is nyilvánvalóvá vált, hogy a hajdani monarchia országainak teljesen más érdekeik vannak ma is – geopolitikai helyzetüknél fogva, a kontinens kellős közepén, közel Oroszországhoz –, mint a kontinens nyugati és északi lakóinak. Ott van például Nagy-Britannia esete, amely bár nem EU-tag, mégis nagy EU-s szervezővé lépett elő az utóbbi időben. London egy másfajta beidegződést nem tudott ez idáig levetkőzni, a gyarmati múltjából származó hasznon lefölözésének a kényszerét.

Rossz nyelvek szerint Zelenszkij elsősorban az angolok miatt nem írta alá az ásványkincs-megegyezést, azt ugyanis mindenféle komplex konstrukciók és koncessziók formájában száz évre odaígérte már nekik, alá is írtakegy ilyen százéves együttműködési szerződést. És tudjuk, hogy ezek a százéves gazdasági szerződések pontosan hogyan is működnek a briteknél, ugyebár.

Kedvező csillagállás az oroszoknak

Ez idő szerint úgy tűnik, hogy a Trump–Putyin-tárgyalásokat valóban egy fordított Kissinger megfontolás vezeti, ami azt jelenti, hogy az oroszok számára nagyon kedvező most a csillagok állása. Ukrajna mindent elveszíthet, s a puszta súlyával mintha rántaná magával a tehetetlennek tűnő Uniót is. Ma már senki sem emlegeti az igazságos békét, Trump szavait idézve, éppen elosztják, és nyilván nagyhatalmi érdek mentén, hogy ki mit kap majd.

Jelenleg a tárgyalások alapját az elfoglalt ukrán területek, egyesek szerint az egész fekete-tengeri parti régió képezi. Nagy Katalin Odesszát nem valamiféle presztízs miatt alapította, hanem stratégiai megfontolásból. Az is eléggé biztosnak tűnik, hogy NATO-tagok békefenntartó csapatai nem léphetnek Ukrajnába, még a törökök sem, pedig az Unió igazából a törököket készítgeti egy ideje arra, hogy beküldje őket Ukrajnába. Ami azért halva született ötlet, mert a törökök és az oroszok színlelt jó viszonya mögött tulajdonképpen zsigeri ellenét van, sem az oroszok, sem a törökök nem felejtették el, hogy ők történelmi riválisok, az oszmánok nem jószántukból mentek el a Balkánról, hanem az oroszok tették ki onnan őket, de még a Krímről is. Ha tehát Európa azt gondolta, hogy az oroszok a törököket elfogadják, mint békefenntartókat, akkor ez végtelen naivitás a részükről, ebben is sikerült melléfogniuk.

Tehát Európa abba a teljesen lehetetlen helyzetbe került, hogy a strongmanek, az erősek ignorálják őt a saját kontinensén, és eddig legalábbis egy szava sem lehetett a rendezés körvonalazásában. A számlát viszont majd benyújthatják neki. Ezért kellett volna, s kellene – még most sem késő talán – a vágyálmokkal teletűzdelt romantikus ponyva írását, amelyben az ukránok a testükkel védik Európát, abbahagyni, és előállni végre egy épkézláb tervvel, egy reális vízióval a jövőről, mert kívánhat bárki bármit, Oroszország nem megy sehová, sőt épp közelebb jön.