Emlékek jönnek elő a közelmúltból: memóriamorzsák – mikoron letűnt kampányokban jelöltek koptatták a stúdió küszöbét serényen. A rádiót akkor még tényezőnek tartották, üzenetre fogható kommunikációs eszköznek (mint ahogyan még az, bizonyos korcsoportok esetében).

Tanulságos és mókás sztorik garmadája. Ahogy a jelölt, ki addig alig ismert, a folyosó végéről harsányan üdvözöl. Ahogy a kezdeti megbeszélésen a tárgyalóban egymást fricskázva már elkezdik, mielőtt a korteskedés hivatalosan elstartolna. Ahogy nem tudnak mit kezdeni a szöveggel. Mert többnyire nem értik. Mert nehéz egész mondatokat egymás után artikulálni. Mert olvasni kell, nagyjából minimum másfél percen át.

Jöttek ilyen apró kis politikai formációk, az algoritmus szerint egyszeri megszólalás járt nekik, hát bőszen kihasználták. Emberük a megszabott időtartam dupláját töltötte a mikrofonnál. Mondom, ez így nem fog menni, vágni kell. Hát hallgassuk újra. Lecsíptünk innen-onnan, de még bőviben maradt. Javaslom, hogy egész mondatokat vegyünk ki. Na de melyiket, mered rám a „kliens” – süt róla, hogy köze sincs a textushoz, neki csak odaadták a pártirodán...

Másik epizód, tán még murisabb: a jelölt elkezd küszködni a szöveggel, valahogy lenyomja az első mondatokat. Tapasztaltabb párttársa, aki a felvételt kintről követi, beront a kabinba, és elkezdődik a retorikai oktatás (meg az énképgyártás) nulladik leckéje: hogy akkor lendülettel, meggyőződéssel, itt és itt megnyomni a hangsúlyt, egyszóval „májkuvjácő!”...

Már javában felfejlődtünk-forma technikailag, amikor az egyik kandidátus, vagy csak szpícshordár, már nem is tudom pontosan, azt kérte, hogy a szövege alá finoman, érzékkel játsszunk be egy nemzetileg lelkesítő dallamot, lehetőleg úgy, hogy a végén felerősödjön a zenei háttér, és a csattanós refrén zárja a produkciót. Ő elhozta a CD-t, és az ixedik tétel lenne az a bizonyos muzikális darab. Nem kis szuggesztív erőfeszítésbe került elmagyarázni, hogy mi csak teret adunk a politikai aktoroknak, nem foglalkozhatunk propagandaanyag „legyártásával”.

És volt olyan is, hogy szépen, ütemesen deklamált az éppen soron levő jelölt, amikor pedig kijött a kabinból, közölni kellett vele, hogy egy jelzős szerkezetet ki fogunk nyesni, mert uszító jellegű, s az ilyet közszolgálati médiafelületen nem lehet leadni. Nézett, elsőre nem értette, mi a gond. Másodjára se.

A késlekedők, a folytonos időzavarban levők voltak a legkitartóbbak: majd minden kampányban akadt jó pár ilyen szereplő. Nem nézték a táblázatot, úgy gondolták, majd a végén bedurrantanak, és az összes nekik járó minutumot ott a finisben használják ki. „Mert az fog csattanni, tudja az ostor is” – kacsintott kópésan az apparátcsik. Velük valóságos közelharcot kellett bevállalni, míg elálltak a szándéktól, hogy az igazgatót idecitálják, vagy rögvest hívják a rádió elnökét magát. Olyan is előfordult, hogy már profin rögzített hangfájlokkal, dramaturgiai és marketingszempontból átgondolt üzenetekkel jöttek. Csakhogy itt is vagy nem az volt a sorrend, vagy másnap postázták, szóval kiderült, hogy aprópénzen nehéz jó kampánykoordinátort bérelni.

Mindez már fakulófélben levő sztorisorozat; most az onlájn hasít, már a tévék is csak másodlagosak. Újabb húsz év múlva nem kizárt, hogy ugyanígy kuncogunk a new médiában megjelent (és gondosabban eltárolt) kampánybeli gyöngyszemeken. Mert bár a pártok és percek rendre leperegnek, sajátos képességünk a spontánul feltörő botorságadag biztosítására folytonos, megbízható emberi vonás marad.