Fals messiások, lejárt szavatosságú doktrínák, már-már önkényes meteorológiai frontváltozások világában nehéz tájékozódni, a helyzetértelmezés pedig kimondottan rizikós gesztus. Megspórolható, de ettől még nem lesz jobb a közérzet.

Eléggé élesen emlékszem a történetre: a sepsiszentgyörgyi megyei könyvtár egyik termében több helyi értelmiségi, köztük egy unitárius lelkész is véleményt mondott a Słobodzianek-darab Bocsárdi-féle olvasatáról, amely egy évtized múlva felújítva megint a Tamási Áron Színház kínálatába került. Most a bukaresti Nemzeti tűzte műsorra Nagy Botond rendezésében az Ilja prófétát. Az ortodox egyház pedig harsányan tiltakozott, hangulat keletkezett – mert arra mindig is szükség van –, s ennek következtében a produkció rendezőjét megfenyegették.

A dráma valóban nyers: egy rurális közösség azt gondolja, hogy a véletlenek folytán különös képességekkel felruházott tagja tényleg második Krisztus, és igyekeznek ezt a „munkakört” teljessé tenni azzal, hogy követőivé szegődve mintegy előkészítik a megfeszíttetését is. A darab nyersanyagát képező sztori valóban létező bjelorusz parasztot mutat be, aki Eliasz Klimovics néven az 1930-as években előbb templomot épít, majd regionális szent emberré válik, később szektát alapít, életének végső epizódjára pedig legalább három verziót jegyeztek fel. A színdarabon kívül könyvek, tévéfilm és a Patriarkh nevű metálzenekar Prophet Ilja című albuma szintén az utóélet egy-egy fodrozata. Most meg ez az értetlenségből fakadó gyűlölet, amire Andrei Șerban, a többnyire nyugaton működő sztárrendező is hazaüzent, döbbenettel és aggodalommal telített szöveggel.

Hogy hát istenkáromlással felérő, meg keresztényietlen, és mindenekfelett ezt így, a húsvéti böjt küszöbén (február 25-én volt a bemutató) – dörgött a ROE hivatalosan. A rendező magát templomjáró embernek nevezi, a színház vezetője a dialógust hiányolja az egyház részéről, és a hangulatkeltést nem tartja teljesen véletlennek, így kampányközeli időszakban, a művelődési miniszter pedig a majdnem semmitmondó kommunikációra fogad: a művészetnek egyesítenie kell, nem a széthúzást szolgálni – mondta a többi között a tárcavezető. És marad a gyűlölködés, meg a párbeszéd hiánya. Hiába is mondta a darab fordítója, Pászt Patrícia, még annak idején: „A történet nem keresztény traktátum, jóval inkább a napjainkra is oly jellemző egyetemes elhülyülés és primitivitás tablója, az emberi sötétség és korlátoltság karikatúrája; az emberség és józan ész manifesztuma az általánosan terjedő szűk-agyúság, ostobaság és manipuláció felett.”

Elsőre egyfelvonásos drámai jelenetnek tűnt a március 31-én este lezajlott esemény – utcai incidens, efemer rendbontás, vagyaminekakarodnevezni: a kolozsvári focirangadó után magyar fiatalokat vertek meg nemmagyar fiatalok. Túlerőben, és minden jel szerint előre megfontolt agresszió végrehajtóiként. Volt számonkérő nyilatkozat, tiltakozó tüntetés, kiadós hallgatás a polgármester és a lokális szakszervek részéről, majd apró elterelő szándék (3 darab verekedő CFR-szurkoló lefülelése), végül egy, ténylegesen a magyar srácokat bántó személy azonosítása. És közben folytonosan ment a refrén, polgármesteri hivatal és helyi rendőrség részéről, hogy nincs etnikai színezet. Hogy a botokkal felszerelt és arcukat eltakaró alakok csupán randomszerűen cselekedtek, ami persze az Universitatea klub és Emil Boc szerint is elfogadhatatlan, ám nincs ennek magyarellenes éle, illetve hát „nem leltek eddig erre utaló jeleket”.

Látható, hogy műfajilag már túl lennénk az egyfelvonásos keretein, folytatásos ez a javából, a bagatellizálás (mint ahogyan a kampányregiszterbe való fokozás is) csak arra lesz jó, hogy a (közel)jövőben újabb epizód következzék, hasonló forgatókönyvvel: május 3-án lesz a CFR–U visszavágó – egy nappal az elnökválasztás első fordulója előtt. 

(Nyitókép: Nagy Botond Facebook oldala)