Arányuk pillanatnyilag igen jelentős, a felmérések hibahatárainak többszöröse, ezért érdemes a nem tudja/nem válaszol kategóriánál az átlagosnál többet elidőzni. Szorosnak ígérkező választási versenyben a biztos pártválasztók feltehetően részt vesznek a választáson, így még inkább felértékelődik a bizonytalanok szerepe. A március közepén megejtett három közvélemény-kutatás igen tág, 20–50%-os intervallumban érzékeli e csoportot. Ejtsük most a mérések közti szakmailag már értelmezhetetlenül nagy eltérések kérdését, „csípjünk” le a végekből, és még így is bő egyharmadot kapunk. Klasszikus megállapítás, hogy a választás előtti hónapok során jelentősen csökken a bizonytalanok aránya; csakhogy itt szűk másfél hónapunk van május negyedikéig, és mindenik szereplő számára egyre fontosabb lesz, hogy az aktív bizonytalanokat elvigye szavazni. A második turnusban rendszerint hatványozódik a hasznos voks elve, ezért ott némileg eltérő dinamikákkal szembesülünk.

Kinek vannak nagyobb tartalékai a kétkedők, hezitálók táborában, nos, ezt inkább csak becslésekre hagyatkozva, avagy indirekt módon lehet kideríteni, de inkább körültapogatni. Költséges, és nem biztos, hogy releváns eredményt szülne, ha a kérdőíveken a kétkedőknek, dubitálóknak még egy kitérőt szánnának. Ha mégis, célravezetőbb lenne azt firtatni, milyen mértékben „taszítják” őket az egyes jelöltek, és innen aproximálni bizonyos vélhető következményeket.

Gondot okoz a kampánystratégáknak (de valljuk be, a fejleményeket keretbe illesztő sajtóbelieknek is), hogy a pénz és energia zöme a voksolók kemény magjának turbózására, a törzsszavazók megtartására koncentrálódik, peremeken levő mérsékelt szimpatizánsokra már alig futja, bizonytalanokra meg csak a véghajrában, ha jut némi figyelem. Azért is bonyolult a képlet, mert az opciók között ingadozókra nem húzható egy homogén sablon: a „mindenik jelölt egy lére megy, és emiatt nem voksolok” állásponttól a „jól meg kell fontolni, mert nem szeretném a szavazatomat elherdálni”-szerű attitűdig számtalan árnyalat jön elő.

Ugyanakkor nehezen tipizálható, hogy mi mozdítja ki a várakozó-szemlélő állapotból bizonytalankodó polgártársunkat: a megvilágosodás pillanata egy újságcikk, röplap, tévéműsorban elhangzó mondat, egy plakát, vagy valami „újmódis” 30 másodperces üzenet, egy kocsmai párbeszédfoszlány, a házmester sokatmondó hümmögése, netán egy jól csomagolt (és időzített), botrányízű sztori... Ebből majd szakdolgozatot is írhatnának szemfüles politológus csemeték, a bőszebbek meg egyenesen doktori disszertációt.

Nem teljesen elrugaszkodott a hipotézis, miszerint a bizonytalanokra inkább jellemző, hogy az utolsó (előtti) pillanatban teljesen érzelmi alapon voksolnak majd… vagy maradnak veszteg. Ez utóbbiak – leszámítva az elvből vagy tudatlanságból sohase szavazók csoportját – részben orwelli takaróval védekeznek, miszerint a korruptokra, tolvajokra, csalókra és árulókra szavazó nép nem áldozat, hanem cinkos. Elválik a kampányban, hogy a korteshadjárat vagy a véletlen felszínre hoz-e olyan „frappáns” történetet, amely súrolja, esetleg áttöri a cselekvésre sarkalló szintet. Colectiv, szabadkai állomásomlás, Kočani-i diszkótragédia, hogy a példálózással csak szűkebb-tágabb környékünkön maradjunk…

P.S.:Azért van annak sármja, ha sarkítva belegondolok: bizonytalanokra bízzuk az ország jövőjét.