Volt valami igazán lelkesítő Trump magatartásában a Fehér Házba kerülése előtt, ahogy tényleg annyira meggyőzően mondogatta, hogy 24 órán belül lezárja az ukrán háborút. Becsületére legyen mondva, ő tényleg megpróbálta, ám minden jel arra mutat, hogy sokkal nagyobb érdekek és sokkal jelentősebb geopolitikai átrendeződések zajlanak annál, semhogy annak egy ember az útjába tudna állni, még akkor is, ha ez az ember az Egyesült Államok elnöke, s még ha bizonyos folyamatoknak ő maga volt a katalizátora. Az alábbiakban Trump kezdeti lelkesedésének lankadását, a nyári orosz offenzívát, Putyin deklarált céljait és az ötven napos haladék lehetséges kifutásait veszem górcső alá, de azt is mérlegeljük, hogy mit tanultunk a pusztán érdekalapú politizálás veszélyeiről az elmúlt hónapokban.

Trump és az orosz rulett

Van egy jó adag irónia abban, hogy Trump az oroszokkal játszik orosz rulettet. Ugyanis minden egyes alkalommal, amikor pörget egyet a golyótáron, egyre növekszik annak az esélye, hogy saját magát lövi meg. Legalábbis erre utalnak a kijelentései az oroszokkal és Putyinnal kapcsolatosan, melyeket, ha sorba állítunk, akkor azok egyfajta meredeken csökkenő optimizmust mutatnak minden egyes alkalommal, most már szinte eljutva arra a szintre, hogy az amerikaiak nem is nagyon nyilatkoznak az oroszokkal való tárgyalásokról. A hurráoptimizmusnak mindenesetre vége. Az a retorika, miszerint Putyin soha nem kezdte volna el a háborút, ha Trump az elnök, vagy hogy Trump az egyedüli ember a földön, aki be tudja fejezni a háborút, most kissé nevetségesnek hatnak, holott azért ebben nagyon sokan hinni akartunk, jómagam is.

Tény, hogy az amerikai külpolitika részéről hiba volt azt gondolni, hogy Putyin befejezi a háborút, csak mert erre Donald Trump kéri. Ugyanis ha most megvizsgáljuk az amerikai stratégiát, nos ez nagyjából ebben merült volna ki. Trump valóban be tudta volna fejezni a háborút, csak nem úgy, ahogy ő elképzelte. Utólag könnyű okosnak lenni, de az látszik, hogy ennek az egyetlen módja az lett volna, ha teljesen beszünteti az amerikai fegyverszállítást és a releváns katonai és titkosszolgálati információk megosztását Ukrajnával. Ebben az esetben Ukrajna hamar rákényszerült volna vagy a tárgyalásra, vagy a kapitulációra. Hogy ez a gondolat Trumptól mennyire nem állt messze, azt láttuk abból, hogy ezt átmenetileg meg is tette, hogy Zelenszkijt egy megállapodásra rákényszerítse. Ettől a ponttól válik nagyon nehezen érthetővé az amerikai stratégia. Egyszerűen érthetetlen, hogy miért gondolták azt, hogy a megállapodás aláírása elősegíti a háború befejezését? Főleg, hogy sok szakértő szerint a megállapodásban szereplő ritkaföldfémek és egyéb altalajkincsek Ukrajna keleti részén vannak leginkább? Én személy szerint hübriszre gyanakszom, Trump számára nem volt elég a háború lezárásának sikere, hanem egyúttal az évszázad dealjét is meg akarta kötni. Csakhogy ezzel belemanőverezte magát a háború folytatásába, ugyanis másképp nem lehet biztosítani a megállapodásban foglaltakat, csak ha Ukrajna talpon marad.

Az orosz célok egyértelművé válása

Sok szó esett arról, hogy mit akarnak az oroszok és miért indították a háborút. A Nyugat leginkább a saját elméletein rugózott az elmúlt három évben, ugyanis senki se kérdezte meg az oroszoktól, hogy mégis mit akarnak, s ők se nagyon hangoztattak konkrétumokat, valószínűleg azért, mert nem akartak maximumok kitűzésével pofára esni, és nyilvánvalóan a háború sikeréhez vagy kudarcához kellett igazítaniuk a deklarált célokat, ezért a valós targetekről mélyen hallgattak és olyan általánosságokat mondtak, mint a nácitlanítás és hasonlók. De ahogy a háború haladt előre és a kezdeti hibák, felsülések után az oroszok nagyjából elkezdték uralni a frontot, a céljaikat is a háború állásához igazították. És ezek a célok az amerikai stratégiai célkitűzésekkel ellentétben növekvő tendenciát mutatnak. 

Most már egyértelműen tudjuk, hogy Ukrajna NATO-tagságát Oroszország nem fogadja el, és az utóbbi időben az uniós tagsággal kapcsolatosan is kezdtek kifogásokat megfogalmazni. Számukra nem volt elég a Krím de facto elismerése, és a jelenlegi határok befagyasztását sem tartották reális kompromisszumnak. Ugyanakkor egyértelműen megmondták azt is, hogy nem fogadják el egy erős ukrán hadsereg létét, és semmiféle nyugati békefenntartó erőt nem tartanak legitimnek. És mindeközben, ha hinni lehet a katonai szakértőknek, akkor az oroszok vannak fölényben a fronton, az ukránok pedig nemcsak lasszóval fogják az embereket, de halálra verik azokat, akik nem hajlandók harcolni. Ez az esetek bestiális primitívsége mellett a kétségbeesésről is szól. Ukrajna tehát napról napra rosszabb kilátásokkal néz a jövő elé.

Mi lesz 50 nap múlva?

Mindeközben a németek vígan sütögetik a geopolitikai pecsenyéjüket a lángoló Ukrajna tüzén. A Politico szerint Merz kancellár korszakalkotó ötlete volt, hogy úgy vegyék rá Trumpot a háború folytatására, hogy ajánlják fel, hogy majd Európa kifizeti az amerikai fegyverek árát. Trump ebbe is belement, mert a jóember tényleg nem tud ellenállni egy elsőre jónak tűnő dealnek, pontosabban a gyors nyereség ígérete nála – most már látjuk – felülírja a hosszú távú lehetséges kockázat alapos mérlegelését. Márpedig minden olyan politikai cselekvés, melynek nincs egyértelműen kiszámítható vége, vállalhatatlan kockázat társadalmi szempontból. Ez különbözteti meg a nagypolitikát az üzletkötéstől, hogy míg egy félresikerült üzleten csak az üzletember veszít, a nagypolitikai megállapodások olyan változásokat idézhetnek elő, amely során társadalmak dönthetők be.

A hosszú történelmi emlékezet Európában megtanította az európaiakat arra, hogy katonákra nem szabad államokat bízni, lehet, hogy most újabb leckét kell megtanulni, nevezetesen, hogy a csak üzleti megfontolás nem képezheti a politika alapját, mert az államszervezés és az államközi kapcsolatok egyszerűen nem egyszerűsíthetők le egy adott pillanatban tetszetősnek látszó dealre. Bármennyire is negatív konnotációt nyert az ideologikus politika az elmúlt időszakban, az ideologikus és értékalapú politizálás teljes mellőzése olyan kiszámíthatatlan helyzetet eredményezett, hogy egész egyszerűen egyik napról a másikra nem lehet tudni, hogy mégis mire lehet számítani, ugyanis hiányzik a szamárvezető: az értékrend, mely meghatározza a politika irányát.

Trump 50 napos haladéka elvileg mindenkinek oxigént biztosít átmenetileg. Az Európai Unió vezetőinek, mert elérték, hogy Ukrajna fegyvert kapjon, és harcoltathatják őket tovább a saját céljaik érdekében. Trumpnak, legalábbis ideiglenesen, mert időt nyert, és most 50 napig békén hagyják a riporterek a kérdésekkel, de persze az is benne van a pakliban, hogy ez nem reális határidő, hanem ugyanúgy terelés, mint az iráni haladék, mely valójában váratlan csapássá alakult. És oxigén az oroszoknak, mert nyugodtan csúcsra járathatják a nyári offenzívájukat. Talán az ukránoknak is, mert egy ideig még fenn tudják tartani a látszatot, hogy nem roppantak meg. A gondok akkor kezdődnek, ha letelik az ötven nap, és az oroszoknak eszük ágában sem lesz semmiféle békét kötni, hanem ellenkezőleg, a mostaninál is jobban állnak majd a fronton. És mi lesz akkor? Eljön mindig a pillanat, amikor a hazárdjátékban valaki lehívja a blöfföt. Amit most látunk, az nem „deal”, hanem „gambling”. És ebben előbb-utóbb valaki veszíteni fog, s a jelenlegi állás szerint azok nem az oroszok lesznek.