A napokban egy új geopolitikai fejleményre lettünk figyelmesek: az amúgy is mindenféle komplex konfliktustól terhes kaukázusi, közép-ázsiai térségben egy régi ellentét új szikrái villantak fel. Ahhoz, hogy pontosan értsük, miért fontos ez a villongás, meg kell vizsgálnunk Oroszország eléggé ellentmondásos viszonyát a Kaukázus és Közép-Ázsia népeivel, és az alábbiakban megpróbáljuk tetten érni, mit is jelenthet ennek a viszonynak az alakulása a jövőre nézve, mind Oroszország, mind a pántürk világ számára.

A tudatos orosz gyarmatosítás vs. az organikus türk vándorlások 

Az oroszok és az altáji népek (türkök, mongolok) egymás úgymond természetes ellenségei, akik a legkorábbi időktől fogva ugyanazon élettér dominanciájáért küzdöttek, csak teljesen más módokon. A Mongol Birodalom bukása után a mongolok alól felszabadult orosz cári hatalom szinte azonnal ráépült a mongol politikai és katonai struktúrákra (ezt ugyanis saját tapasztalatból jól ismerték), és ugyanolyan tudatos, expanzív politikába kezdtek, mint maguk a mongolok tették azt korábban. Az orosz gyarmatosításnak több fázisa volt, addig, amíg nem érték el azt a területi maximumot, amibe még Alaszka is beletartozott.

Egy nagyjából négyszáz éves időszakról beszélünk, amikor az orosz cárok jól átgondolt és nagyon tudatos stratégiák révén növelték a birodalom területét, konkrétan a szélrózsa minden irányába. Csakhogy tulajdonképpen bármerre terjeszkedtek, mindenhol türkökbe és altájiakba ütköztek, a Krímtől elkezdve Jakutiáig, ugyanis az altáji népek valamiféle periodikus rendszerességgel, igazi nomádokként jöttek-mentek, organikus népvándorlások révén a Csendes-óceántól a Fekete-tengerig mindenhol jelen voltak. Az ő vándorlásaik eredményeképpen jött létre sok-sok rövid életű birodalom és kánság a sztyeppei korridor nagyjából nyolcezer kilométerén. A nagyon centralizáló, extrém feudális cári hatalommal szemben a kisebb türk és altáji kánságok rendszerint kisebb egységekként működtek, amikor épp nem egy nagyobb birodalom részei voltak.

Az utolsó nagy sztyeppei birodalom a mongoloké volt, ám ezek kisebb egységekre bomlottak fel, mint például az Aranyhorda vagy az Ilkhanátus, majd ezek is osztódni kezdtek; az Aranyhorda például legalább öt részre bomlott szét. Pontosabban a turko-mongoloknak sose volt erősségük a huzamosabb ideig tartó centralizálás. Ennek elsősorban az az oka, hogy a sztyeppei államoknak nem igazán volt szoft hatalmuk; az ő erősségük a harci kultúra volt, és ezen belül pedig náluk sose volt európai értelemben vett dinasztikus öröklési jogutódlás – egy kán sok fia közül bármelyik lehetett uralkodó, főleg az, aki előbb ölte meg a testvéreit, mielőtt azok ölték volna meg őt. Az oroszok nagyon hamar felismerték a decentralizált türk politikai kultúra előnyeit a maguk számára, ezért az egymással versengő kánságokat fel is használták egymás ellen a gyarmatosítás során, pontosan úgy, ahogy az amerikaiak használták fel az egymással harcban álló indián törzsek ellenségeskedését.

A pántürkizmus ideológiája

Ez a helyzet nagyjából működött is négyszáz éven keresztül: az oroszok szinte megállíthatatlanul kebelezték be a Kaukázust és Közép-Ázsia teljes egészét, annak ellenére, hogy az elfoglalt területeken leginkább türkök éltek. (Nincs itt most lehetőség a kaukázusi, nem türk népekre kitérni.) Voltak nagyon véres ellenállások, főleg a tatárok részéről, de az azeriek és a kazak törzsek is nagyon határozottan ellenálltak az orosz hódításnak. Ami a fragmentáltság mellett az oroszokat nagyon segítette a hódító háborúkban, az kétségkívül a háborús technikai fölényük volt: a türkök például legtöbb esetben nem rendelkeztek lőfegyverekkel a gyarmatosítás utolsó szakaszában.

Csakhogy közben változások álltak be a türkök között is, és a pántürkizmus első gyakorlati jele abban mutatkozott meg, hogy a bokharai kánság – a török népekre egyáltalán nem jellemző módon – idegesen figyelte, hogy a lausanne-i szerződés hogyan szabdalná fel az Oszmán Birodalmat. A bokharaiak akkor egy váratlan lépésre szánták el magukat: odaadták az általuk őrzött Timur-kincset a szovjeteknek, s így vásároltak lényegében a timuri aranyon fegyvereket Atatürk mozgalmának. A pántürkizmus tehát egyáltalán nem a mai Törökországból indult ki, hanem kezdetben elsősorban a krími és volgai tatárok mozgalma volt, akik a pánszlávizmust tekintették mintának, és az orosz imperializmussal szemben határozták meg a mozgalom lényegét. Az oroszok persze azonnal felismerték a mozgalom veszélyét, és tűzzel- vassal irtani kezdték, ezért a mozgalom ideológiai központja Törökországba került.

Geopolitikai rulett: Oroszország, Örményország és Azerbajdzsán

A Szovjetunióból kivált minden olyan türk állam, melyre az oroszok valamiféle peremvidékként tekintettek – többen is szerettek volna kiválni, de az ugrás nem mindenkinek sikerült. A „sztánok” jelentős része azonban kiugrott. Az azeriek ezen szerencsések között voltak, és mit ad isten, egyszer csak felfedezték, hogy jelentős altalajkincsük van, aminek egyre nagyobb az értéke az Oroszország elszigetelésére tett kísérletek és szankciók miatt. Miközben – Demkó Attila biztonságpolitikai szakértőt idézve – Oroszország „Szauron szeme” egyre csak Ukrajnára szegődött, az azeriek elérkezettnek látták a pillanatot, hogy régi ellenfelükkel, az örményekkel lerendezzenek egy nagyon régi területi vitát. Ennek eredményeképpen, és azért, mert nagyon jelentős katonai segítséget kaptak Törökországtól, elfoglalták az örmény nyelven Artszakh-nak, törökül pedig Hegyi-Karabah-nak nevezett, elsősorban örmények által lakott régiót, akik a nem túl pozitív történelmi tapasztalataik miatt tömegesen menekültek el a régióból.

Oroszország közbeléphetett volna, ugyanis az örmények úgymond az ő védelmük alatt álltak, és tágabb értelemben az azeriek velük húztak ujjat, de nem tették meg, mert nehezteltek az örményekre Európa irányába tett közeledési próbálkozásuk miatt. Csakhogy ez a kis bünti az örmények felé hatalmas stratégiai hibának bizonyult, ugyanis az azerieknek kezdett a fejébe szállni a dicsőség, főleg úgy, hogy az unió folyamatosan udvarol nekik a földgázuk miatt.

Talán az oroszok a nemtetszésüket akarták jelezni, amikor elég furcsa körülmények között lezuhant egy meghibásodott azeri gép, amit az oroszok egyszerűen nem engedtek leszállni, s a dolog végül tragédiába fulladt. Ami pedig a mostani villongást illeti, az orosz hatóságok elképzelhető, hogy a megszokott ritmusukban végezték a dolgukat, amikor összeszedtek egy azeri félbűnözői klánt, akik mindenféle gyanús ügyletekben vettek részt, és különféle hatásos és bevált módszer segítségével, mint verés és kínzás, próbálták őket rábeszélni arra, hogy jelentkezzenek önkéntesként az ukrán frontra. Rábeszélés közben ketten meghaltak, és a többiek is elég megviseltnek néztek ki a bíróságon. Az orosz hatóságok ilyetén meggyőző módszertana általában nem szokott következményekkel járni – az oroszországi nemzetiségeknek nem nagyon van, akihez fordulniuk ilyen esetekben.

De az azerieket felbőszítette az eset, és a közelmúlt sikerei, valamint az azeriek körében eléggé elterjedt pánturkista nacionalizmus jegyében nagyon erősen reagáltak. Ők is gyorsan megvertek néhány orosz újságírót, s le is csukták őket, de ezen túlmutatóan bezárták az orosz iskolákat szerte az országban. Így akár azt is mondhatjuk, az azeriek lényegében egy jó kifogásra vártak, hogy az orosz iskolákat becsukják, és a két azeri gyanús elem agyonverését gyorsan fel is használták erre a célra. Elmondhatjuk tehát, hogy geopolitikai szempontból Oroszország tényleg nagy hibát követett el, gyengeséget mutatva akkor, amikor az azeriek, Moszkvára fittyet hányva bementek Karabahba. Elképzelhető, hogy az ukrán háború akkora terhet ró rájuk, hogy úgy gondolták, nem érdemes az örményekkel foglalkozniuk, s lehet, nem is volt lehetőségük erre.

Csakhogy a Kaukázus és Közép-Ázsia nem az a hely, ahol csak úgy hátat lehet fordítani a pánturkizmus ideológiáján felbátorodott és a posztszovjet időkben megerősödött identitású népeknek, akik alig várják, hogy egyrészt elégtételt vegyenek az oroszoktól elszenvedett sérelmek miatt, másrészt pedig hosszú távon geopolitikai alternatívaként tekintsenek magukra. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor azt gondolom, az oroszoknak nagyon sokba kerülhet még az ukrajnai háború, elsősorban Közép-Ázsiában. Mindenesetre az azeri ügy nyitánya egy nyílt regionális versengésnek az oroszok és a régió török népei között.