Azt hiszem, nincsen egyetlen ember sem a magyar olvasók között, aki egy adott ponton ne szembesült volna azzal a kommentszekcióban, hogy „Vissza Mongóliába!”, ha bármilyen politikai tárgyú hír alá kommentelt román hírportálok alatt. Ugyanakkor a második mondat ezek után az, hogy nem is vagyunk magyarok, olyan, hogy magyar genetikailag nincs is, mi vagy elmagyarosított szlávok, vagy elmagyarosított románok vagyunk, különösen mi, székelyek, és különben is, olyan, hogy székely nincs is, és Székelyföld se létezik.

A dolog torz logikája nem érdekel senkit, vagyis menjünk vissza Mongóliába, de úgy menjünk vissza, hogy közben nem is vagyunk se „hunok” (innen a Mongólia), se magyarok, hanem magyarul beszélő szlávok. Végül is mindkét kijelentés ugyanott fut össze: nektek itt helyetek nincs. Bár általában külpolitikai kérdésekről szoktam írni, ma annak járok utána, milyen mély összefüggések vannak a román történelemszemlélet alakulása és az utóbbi időben egyre súlyosabb incidensekben kicsúcsosodó magyargyűlölet jelensége között Romániában.

A történelem, mint politikai legitimációs eszköz 

Egy bonyolult, többnemzetiségű régióban élünk, mely egyrészt a római kor óta a legváltozatosabb népeknek adott otthont, másrészt viszonylag stabil politikai dominancia jellemezte az elmúlt 12 évszázadban. Ezt a politikai status quót a huszadik század nagyhatalmi berendezkedése oly módon változtatta meg, hogy felszámolta azt a közép-európai, elsősorban német politikai dominanciát, melynek a magyarság is része volt.

Részben francia érdek érvényesült azzal, hogy Románia nagy szerepet kapott keleten, mint újlatin nyelvű francia szövetséges. Egyfajta szociológiai törvényszerűség, hogy az új államok hozzáláttak megteremteni a nemzeti mítoszaikat, és nyilvánvalóan a nemzetépítés folyamatának kezdeti szakaszai soha nem kíméletesek — ez mindig valaki más kárára történik. Nagyjából ez a politikai kontextus határozta meg a román történelmi eredetmítoszt, amely sajnos egyelőre nem tudott kiszabadulni a Ceaușescu-rezsim által tovább elmélyített, társadalmiasított és propagált történelemszemlélettől, mely tulajdonképpen nem egyéb, mint politikai legitimációs eszköz az új nemzetállam számára.

Az, hogy ez mennyire így van, bizonyítja az a tény, hogy minden olyan tudományos kezdeményezés, mely másfajta irányba mozdulna el, és például elsősorban a történelmi nyelvészet segítségével rekonstruálná a románság eredetét, hisztérikus ellenkezésbe ütközik a román akadémiai szereplők részéről. Több ilyen kísérlet is van, melyek ismertebbek — ilyen például Dan Alexe író azon feltevése, hogy a román nyelv a Balkánon alakult ki a Balkán 1500 éves római kulturális hatása alatt, illetve egy másik hasonló történeti-nyelvi elmélet szerzője Dan Ungureanu, aki szerint a román nyelv észak-itáliai gyökerekkel rendelkezik, és onnan terjedt lassan a Balkán felé.

Mondanom sem kell, hogy a könyveiket alig tudják kiadni: Ungureanu például ki sem tudta adni Romániában, egy moldvai kiadó adta ki végül, és természetesen állandó támadás alatt tartják őket. Hazaárulóknak, „Roesler-epigonoknak” tartják őket, holott ők mindössze pertinens nyelvészeti kérdéseket tettek fel, és azon is elgondolkoztak, hogyan kerültek romanizált közösségek a Balkán számos térségébe — Albániától Görögországig, Észak-Macedóniától Horvátországig. Erre a hivatalos román akadémiai válasz az, hogy a balkáni románok (isztroromán, meglenoromán, aromán stb.) a dákoromán nyelv különféle dialektusait beszélik, és mindannyian természetesen a Dunától északra eső területekről vándoroltak a Balkánra — általuk meg nem nevezett időpontokban. Holott legyünk komolyak: ezen nyelvek nagyjából úgy különböznek egymástól, mint a spanyol, az olasz vagy a portugál.

Ezzel szemben a valóság az, hogy az aromán közösség számára a román állam több ízben biztosított nagy tömegű letelepedést mind a tizenkilencedik, mind a huszadik században. Erre a közelmúltból egyik példa a Cadrilater térségében (ma Bulgáriához tartozó Dél-Dobrudzsa) történt lakosságcsere Románia és Bulgária között. Korábban a Cadrilaterben bolgárok éltek, ám amikor Románia szerzett onnan két megyényi területet, oda aromán közösségeket hívtak elsősorban Észak-Macedóniából. Amikor Románia újfent elveszítette a területet, akkor ezt az aromán lakosságot a mai Észak-Dobrudzsa területén telepítették le, az akkoriban ott élő dobrudzsai tatárok és törökök közé. Ez a változás jól megfigyelhető a települések nevének változásán, ahogy a tatár nevekből román településnevek lettek — bár mondjuk az egyik legtatárabb település nevét, Mamaiát nem változtatták meg, talán a hely népszerűsége és ismertsége miatt. Tény, hogy szinte senki nem tudja ma már, hogy Mamaia egy tatár vezető, Mamay nevéből származik. Tehát az arománok vándorlásának iránya éppenséggel az ellenkező irányba történt — a közelmúlt pontosan dokumentált mozgásai révén is.

A torzult történelemszemlélet és a szélsőséges politikai erők házassága 

Az elmúlt időszak súlyosbodó magyarellenes incidensei egyre inkább egy olyan ideológiai vonalra vezethetők vissza, melynek középpontjában egy súlyosan torzult történelemszemlélet áll, és amely végül a román legionárius mozgalomban csúcsosodott ki. Sajnos ez az ideológia köszönt vissza az Úz-völgyi temető meggyalázásában, de ez érhető tetten a magyarok bántalmazásában, vagy a szimbolikus térből a magyar szimbólumok folyamatos eltávolításában is. És sajnos ez nem csak a szélsőséges erők politikai sara, mert az állam hallgatólagos módon támogatja ezeket a magyarok ellen elkövetett súlyosan diszkriminatív cselekedeteket. Az állam hallgatólagos részvételére volt szükség ahhoz, hogy a székelyföldi polgármestereket a székely zászló miatt több tízezer eurós büntetéssel sújtsák; az államra volt szükség egy olyan komplex hálózat működtetéséhez, mely a magyar feliratoknak üzent hadat mindenhol. De az állam még olyankor is az elkövető pártját fogja, amikor videófelvétel van egy fenyegetésről — de erről az igazságszolgáltatás lazán megállapítja, hogy nem látja bizonyítottnak az etnikai indíttatást az erőszakos cselekmény elkövetésében. A sor hosszú.

És természetesen az államnak szerepe van abban is, hogy a román történelemoktatás még mindig a Ceaușescu-féle nacionálkommunista szemléletet tükrözi, miszerint itt a magyarok csak betolakodók, s az „igazi” őslakosok a dákorománok leszármazottai, akiket a magyar „grófok” sanyargattak évszázadokon át. A román hivatalos történelemkurzus egyszerűen a nemzetépítés folyamatát szolgálja, annak is még a nagyon kezdeti fázisát, a mítoszalkotási fázist.

Ennek az intenzív és agresszív magyargyűlöletnek addig nem lesz tehát vége, amíg a történelemoktatás szemlélete ebben az országban nem változik meg, ugyanis az jelenleg a magyargyűlöletet legitim történelmi reakciónak tartja, s a román nemzeti identitás részeként kezeli. Ezt a jelenséget tehát csakis úgy lehet kezelni, ha a román nemzettudat nem a magyarral szemben épül, és a román oktatási rendszer odafigyel arra, hogy ne a történelmi kisebbségek gyűlöletét nevelje bele az elkövetkező generációkba, hanem elismerje ezen kisebbségek több évszázados létét az országban, valamint értékként tekintsen rájuk.

Láttuk a tavalyi választások alkalmával, hogyan tud félresiklani a szélsőségek felé a rosszul értelmezett történelem. Ezek súlyos kérdések, melyeket össztársadalmi szinten kell kezelni, és minél hamarabb. Nemcsak az erdélyi magyarok érdeke ez, hanem a román társadalomé is, ugyanis a társadalom egy nagyon jelentős része egyre jobban elcsúszik abba a szélsőséges irányba, mely előbb utóbb bumerángként fog visszaütni.