Az alaszkai és washingtoni találkozó-dömping után a béketárgyalások környékén mély csend honol. A tárgyaló politikusok nagy része elment nyaralni, az ukránok és az oroszok továbbra is véres harcokat vívnak egymással a lövészárokban, és sokan Európában újfent ráébredtünk egy békeidőben elfelejtett, de ettől még nagyon igaz tételre: a háborúnak megvan a maga könyörtelen logikája és a maga könyörtelen folyamata. Éppen ezért a háborúzó felekről egyszerűen lepattannak a békeidők eszközei vagy a békés rendezés logikája. Alább arról fogok írni, mit tanulhattunk eddig a háború logikájáról és a háború folyamatáról az elmúlt három év alatt, és a nemrég beindított, egyelőre nagyon akadozó békefolyamat során.

A háború, mint folyamat

Egy régi kedvenc sci-fi sorozatomban, a Stargate SG1-ban volt egy olyan rész, hogy a Stargate-csapat egy olyan bolygóra került, melynek technológiai fejlettsége magasan a Földé felett volt, és a lakói kellően arrogánsak is voltak. Nagyon bíztak önmagukban és a technológiájukban, azt gondolták, a tudás megvédi őket mindentől, és csak nevettek, amikor a földi emberek a galaxisban leselkedő militarista veszélyre hívták fel a figyelmüket.

Csakhogy ebben a fejlett civilizációban több generáción át békében éltek, ezért a háború művészetének tudását teljesen elfelejtették és elveszítették. Így aztán, amikor egy expanzív és harcos hatalommal kerültek szembe, mely folyamatosan háborúban állt, veszítettek, és megsemmisült a civilizációjuk, hiába volt technológiai fölényük. Azt gondolom, hogy a Stargate SG1 vonatkozó epizódja egy nagyon találó metaforája elsősorban Európának, de úgy általában a Nyugatnak is, ugyanis Amerika sem harcolt eddig igazából olyanokkal, akikkel nagyjából egy szemmagasságban lett volna. Oroszország és Kína lenne számunkra az első igazi nagy teszt, és nekem egyre inkább az az érzésem, hogy a Nyugat elfelejtette, milyen az igazi háború, melyet egyenlő féllel vívnak.

Sajnos arra ébredtem rá az utóbbi időben, hogy a háborúk során az emberiség valamilyen primordiális extázisba kerül, és ebből addig nem tud kijönni, amíg a háború összes lehetősége ki nem merül. Pontosabban a háborúnak el kell jutnia abba a fázisba, amikor az egyik fél totálisan le nem győzi a másikat, ugyanis addig, amíg mindkettőnek megvan a reménye arra, hogy le tudja győzni a másikat, addig a harc folytatódni fog.

Arra is a napokban ébredtem rá, hogy minél tovább tart egy háború, lényegében annál nehezebb lezárni, ugyanis ahogy szélesedik térben és időben egy konfliktus, minél többen pusztulnak el, minél nagyobb terület pusztul el, annál többen lesznek érintettek személyesen, és annál nagyobb lesz a vezetőkre háruló nyomás, hogy vegyenek elégtételt. Ha Mars isten elszabadul, egy idő után tényleg egyre nehezebb megállítani.

A rómaiak harci tapasztalata: a „fides” és a „pietas”

Az ókor professzionális háborúzói, a rómaiak csúcsra járatták a harci tudásukat, de ehhez nemcsak a csatatéri tudásuk járult hozzá, hanem abban is nagy tapasztalatuk volt, hogy a háborúkat hogyan kell lezárni, mert úgy látszik, hogy a háború művészetének ez is része, ez sem jön csak úgy magától. Volt tehát néhány olyan római elv, melyet szorosan követtek, és mint látni fogjuk, nem véletlenül.

Hihetetlen, hogy ma is van tanulsága Galba Kr. e. 151-es ibériai hadjáratának, amikor is egy luzitániai törzs harcosai megadták magukat a rómaiaknak, annak rendje és módja szerint, ahogy egy fegyverletételt megejtettek akkoriban. Csakhogy Galba ahelyett, hogy fogolyként kezelte volna őket, a szó szoros értelmében lemészároltatta a fegyvertelen luzitániai harcosokat. A hír hamarosan eljutott Rómába, és nagy felháborodást váltott ki, nem az extrém vérengzés miatt, ahhoz a rómaiak hozzá voltak szokva, hanem mert Galba megsértette a „fides”, vagyis a szavahihetőség és a jóhiszeműség elvét a háborúban. 

A fides ilyetén való durva megsértése annyira komoly dolog volt, hogy a római szenátusban eljárást indítottak Galba ellen, és Galba konkrétan alig úszta meg, hogy ki ne végezzék. Ezt a sorsot úgy tudta elkerülni, hogy a fiával mezítláb vonszolta magát Róma utcáin, és sírva kegyelmet kért. A rómaiak ugyanis pontosan tudták, hogy amennyiben az ellenfelek nem bíznak abban, hogy az esetleges fegyverletétel után a rómaiak tartják a szavukat, amelyet a megegyezés pillanatában tettek, akkor az további harcot és további életeket követel. Pontosabban, ha az ellenséges harcosok nem mernek megbízni a római generálisban, akkor az utolsó pillanatig harcolni fognak. Ezért a rómaiak kimondottan büszkék voltak a fides-re, és ezt hangoztatták is magukról, miközben a karthágóiakat ezzel ellentétben alattomos és teljesen megbízhatatlan hitszegőknek tartották.

Lássuk, hogy mit mond nekünk a fides a mostani konfliktusban? Először is egyik fél sem tételez fel semmiféle jóhiszeműséget a másikról. Az európaiak és az ukránok folyamatosan azt tételezik fel az oroszokról, hogy az igazi céljuk teljes Európa lerohanása, és ezért Európának fegyverkezni kell. Ezt a gyanút táplálja, hogy az oroszok jobbra-balra rohantak le régiókat a Kaukázusban nem is olyan rég.  Másfelől az oroszok is jól megégették magukat Európával, főleg miután számomra teljesen érthetetlen módon Merkel volt német kancellár kijelentette, hogy a minszki megállapodás csupán színjáték volt, és csak Ukrajna felfegyverzésének célját szolgálta. Tehát itt semmiféle jóhiszeműség vagy minimális bizalom nincs a felek között, holott nemhogy a békekötéshez, de egy tűzszünethez is kellene némi egymás iránti minimális feltételezett jóhiszeműség. A fides feltétele tehát egyáltalán nem teljesül, ezért a háború a maga sajátos logikája szerint, sajnos folytatódni fog.

A rómaiak másik eszköze a háború utáni folyamatban a pietas volt. Ez nagyjából abban merült ki, hogy a legyőzötteket, amennyiben sikerült velük megállapodni, a pacifikálás után nagyjából békében hagyták. Az eliteket kooptálták, a provinciákat igazgatták katonailag, de a közigazgatást magát a helyiekre bízták, ezzel egyáltalán nem bajlódtak. A helyi istenek mellé kitették a császár szobrát, ha ezt a helyiek elfogadták, akkor minden a legnagyobb rendben volt. (Ha nem, az már egy másik kérdés.)

Az ukrán konfliktusban ennek sem látjuk semmi jelét. Itt mindkét fél nemcsak fizikailag, de kulturálisan is végezni akar a másikkal. Mindketten betiltották a másik nyelvét, tagadják egymás létét mind történelmileg, mind kulturálisan, és a háború lezárása után mindketten meg akarják semmisíteni a másik nemzethez tartozó lakosságot, legalábbis kulturálisan. Az ukrán háború egy zéró összegű játékká nőtte ki magát, mely most már csak totális győzelem vagy totális vereség során tud lezárulni. A testvérharc extrém gyűlölete véres tobzódássá fajult, melyet most már nem lehet rábeszéléssel leállítani.

„Daddy” azt mondta, béküljünk ki

Mindezek ismeretében kénytelen vagyok fenntartani azon korábbi meggyőződésemet, hogy addig, amíg Európa fegyvereket vásárol az ukránoknak, s amíg Amerika fegyvereket ad el az európaiaknak, hogy azokat az ukránoknak adják, vagyis amíg van fegyver és van ember, addig Trump elnök találkozhat Putyinnal, Zelenszkijjel kettesben, hármasban, az európaiakkal vagy az európaiak nélkül, mindegy. Fides és pietas nélkül ezt a háborút az utolsó emberig és az utolsó pillanatig vívni fogják. Márpedig itt egyik lehetősége sem áll fenn.

Arról nem is beszélve, hogy ellenkezőleg, mindkét fél a lehető legrosszabbat tételezi fel egymásról, és ezért a harc kedvezőbb alternatíva, mint a párbeszéd a „hitszegőkkel”. Erre rájön még az a keserű tapasztalat, hogy a háború vesztesei milyen iszonyú árat fizettek a huszadik században a lezárt háborúk után. Itt elég, ha saját magunkra gondolunk Trianon után.

A vae victis politikája teljesen ellentétes a pietas politikájával, és mind az európaiak, mind az oroszok a vae victis, vagyis a vesztes totális kizsigerelésének hívei. Ennek a lehetőségnek a rémképe pedig szintén a további harcra sarkallja a feleket. Így hát jómagam egyáltalán nem hiszek már abban, hogy Trump elnök két szép szeméért majd Putyin és Zelenszkij megölelik és megcsókolják egymást, mert „daddy” ezt kérte. Trump elnök pedig látjuk, hogy egyáltalán nem lépi meg azokat a lépéseket, melyek előre tudnák hozni a háború végét, elsősorban, mert a békekötésnél a háborún való nyerészkedés tulajdonképpen sokkal jobban foglalkoztatja.

Itt tartunk most. Mars isten még nem lakott jól.