A napokban lezajlott koppenhágai csúcs azt a célt szolgálta, hogy az Európai Unió összerántsa a tagállamokat, és hogy megbeszéljenek néhány olyan égető kérdést Ukrajnával kapcsolatosan, mely az unió stratégiájának lenne az alapköve a háború és a háború sújtotta ország kapcsán.

Pontosabban, az történt, hogy az unió konkrétan a nevére vette az ukrajnai háborút, és az elkövetkező idők feladatának tekinti mind az ország háborús erőfeszítéseinek fenntartását, mind az ország csatlakoztatását az unióhoz. Ugyanakkor, bár mindez természetesnek veszik Brüsszelben, a terepen, a tagállamok szintjén a dolgok soha nem ennyire egyszerűek. Ezt járom körbe ma: mi a különbség az uniós ideológia és a tagállami érdekek között, legalábbis a koppenhágai találkozó mire vetett fényt ebben a tekintetben.

Uniós stratégia vs. nemzetállami érdek: a vétójog szerepe

Politológiai szempontból az Unió szerencsétlensége, hogy az ukrán háború és a nagy geopolitikai földrengés az intézményes és politikai átalakulásnak egy olyan fázisában érte, ahol a tagállami szuverenitás még nagyon jelentős szereppel bír. Ezt általában a renitens Magyarország esetében látjuk felvillanni a leginkább. De nézzük meg ezt közelebbről. Holott Orbán Viktor magyar miniszterelnököt a nyugati média ott üti és vágja a magyar vétók kapcsán, ahol éppen éri, igazából a magyar miniszterelnök csak azt teszi, amire az uniós jog az ország vezetőjeként felhatalmazza. Ezért is tanácstalan az Unió Magyarországgal kapcsolatosan, mert igazából a jelenlegi szabályok alapján szinte lehetetlen bizonyos tagállami jogköröket megnyirbálni. Ezért az Unió a renitens tagállamokat vagy megvesztegetéssel (általában Szlovákia), vagy pedig pénzügyi szankciókkal (Magyarország) próbálja a megfelelő útra terelni.

Mivel Ukrajna soron kívüli csatlakoztatásának tárgyalási előkészületei, melyet újabban Moldova szintén gyorsított csatlakoztatásával párosítanak, sikertelennek bizonyultak, az Unió megpróbálta az elmúlt időszakban a tagállamok vezetőinek egyetértését megkapni a szabályok megváltoztatásához. Egy, a Politico által részletezett terv volt, hogy Antonio Costa az Unió megbízásából körbejárta a tagállamokat azzal a felvetéssel, hogy egyezzenek bele abba: Ukrajna uniós csatlakozásának tárgyalási fejezeteinek megnyitásához ne legyen kötelező az egyhangú szavazás, legyen elég a minősített többség. Valamiért Brüsszelben azt hitték, hogy a tagállamok erre azonnal igent mondanak. Az én személyes tapasztalatom is az, hogy Brüsszel egyfajta ideológiai burokban él, ahonnan a világ teljesen másképp néz ki. Ezért talán kissé meglepődtek, amikor Antonio Costának nem sikerült a tagállamok vezetőinek egyetértését megszerezni a vétójog semlegesítése kapcsán, ugyanis a tagállamok nagyon jól tudják, hogy a tagállami vétó nagyon fontos fegyver a kezükben, amivel azért mégiscsak érvényesíteni tudják az akaratukat Brüsszellel szemben. Itt elég, ha Hollandia és Ausztria sorozatos vétóira gondolunk például Románia és Bulgária schengeni övezethez való csatlakozása kapcsán. Erről őket lemondatni azért nem lesz egyszerű, ha egyáltalán.

Se orosz vagyon, se drónfal

A vétó tehát maradt, de az Uniónak két másik sarkalatos kérdésben sem sikerült az áhított konszenzust létrehozni. Mióta az Egyesült Államok csak pénzért hajlandó fegyvert szállítani Ukrajnának, az Unió a kövek alá is benézett, hogy honnan tudna némi pénzt előteremteni. Adná magát a befagyasztott orosz vagyon, ami Európában ragadt, s amit az unió nézeget egy ideje, hogy odaadnák Ukrajnának háborús jóvátételként, de nem tudják, hogy milyen jogalap lenne megfelelő ennek a vagyonnak az elkobzására. A dolog nehézségekbe ütközik: egyrészt az ultrakapitalista Egyesült Államok elzárkózik ettől a gondolattól, másrészt egy ilyen lépés egészen bizonyosan megrengetné a nemzetközi kereskedelmi rendszert, olyan szinten, hogy az a globális tőkeáramlásnak nagyon betenne. A globalista pénzügyi elitek tehát nem preferálják ezt a megoldást.

Maradt a jogi csűrés-csavarás, melynek a lényege az lenne, hogy az Unió ennek a vagyonnak a terhére vegyen fel 140 milliárd eurós hitelt Ukrajna számára. De a dolog elsősorban Belgium ellenkezésén bukott el, őket ugyanis nagyon idegessé tette az a tény, hogy az orosz vagyont kezelő pénzintézet, az Euroclear székhelye Belgiumban van, így ha Oroszország perre viszi a dolgot, akkor az elsősorban Belgiumot érné, és ők ezt a kockázatot, megmondták, nem vállalják. Az Unió mindenesetre azon dolgozik jelenleg Ursula von der Leyen szavaival élve, hogy a „kockázat és a felelősség e téren jobban megoszoljon”, tehát a terv maradt, de a megoldás még odébb van.

Ugyanerre a sorsra jutott az úgynevezett drónfal is, elvérzett ez is a tagállami ellenkezés sorában. Ennek a pontos technikai mibenléte nem ismeretes számomra, bár próbáltam utánanézni, hogy miből is állna, azonban valószínűleg az utóbbi időben nagyon megszaporodott, egyes tagországokban ide-oda röpködő orosz drónok megállítása lenne a cél. Érdekes módon a drónfal legnagyobb ellenzője Németország, ami csak azért furcsa számomra, mert Merz kancellár épp a koppenhágai csúcson jelentette ki, hogy „nincs köztünk béke Oroszországgal”, de azért háború sem. Őszintén nem tudom, mi lehet ez a köztes állapot — talán a pokol tornáca néz ki így. Csakhogy a pokol tornáca átmeneti hely, mindössze egy állomás a pokol felé.

Mindenesetre kimondottan aggasztó, hogy az Európai Unió annak ellenére, hogy nincs világos stratégiája, nincs világos cselekvési terve, nincsenek konkrét elképzelései arra nézve, hogy mégis, hogyan lehetne az ukrán háborút lezárni, vagy megnyerni, vagy egyáltalán ebből így vagy úgy valahogy kijönni, a háborús retorikát egyre feljebb csavarja, mintha maga a tehetetlenségi erő vinné őket előre ezen az úton, aminek nincsen ahogy jó vége legyen. Furcsának tartom, hogy miközben a háborús retorika intenzitása egyre hevesebb, az e téren hozott intézkedések igazából kimondottan stagnálnak, és a tagállamok az elvi egyetértésen túl a gyakorlatban azért egyáltalán nem jeleskednek az elképzelések gyakorlatba való ültetése kapcsán.

Ezért Európa egyelőre ott ücsörög a pokol tornácán.

(Nyitókép forrása: tovima.com)