Akik rendszeresen hallgatnak román elemzőket az ország geopolitikai helyzetéről, azoknak elég gyakran megüti a fülét, hogy Románia katonai védelme szorosan összefügg Franciaországgal. Vannak ezzel kapcsolatban ironikus és kétkedő megjegyzések, de a szoros, összefonódott védelmi kapcsolatrendszert senki sem vitatja. Ma egy kicsit annak nézünk utána, hogyan jött létre ez a helyzet, mit jelent mindez a gyakorlatban, illetve mit vetít előre a posztamerikai védelmi rendszerre Európában.

Védelmi vákuum a keleti szárnyon

Bár Trump elnök volt az, aki nyíltan kijelentette, hogy az amerikai katonai jelenlétet masszívan csökkenteni fogják Európában, minden jel arra utal, hogy ez a folyamat már jóval korábban elkezdődött. Nagyjából 2014 után fokozatosan létrejött egy geopolitikai védelmi vákuumhelyzet a román–moldáv vonalon, amelyre az Egyesült Államok egyre kevesebb figyelmet és energiát fordított, tekintve, hogy egyrészt a jelenlét csökkentésének tervén kezdett el dolgozni, másrészt pedig a fő katonai stratégiai súlypontokat Európában a lengyelekre és a balti államokra kezdte áthelyezni.

Kelet- és Délkelet-Európa nagymértékben elveszítette a korábban élvezett stratégiai jelentőségét az Egyesült Államok számára, mind az északon kialakult helyzet, mind a Közel-Keleten egyre jobban éleződő bonyodalmak miatt. (Vagyis északabbra, a Balti-tengerhez, illetve délebbre, a Földközi-tenger térségébe tolódtak a súlypontok.) Ebben a vákuumban lépett gyorsan elő Franciaország, egyrészt Macron elnök személyes keleti projektjeként, másrészt egyfajta uniós „felosztás” részeként is. Franciaország amúgy is évek óta hangoztatja az európai stratégiai autonómia doktrínáját, így erre most ténylegesen teret kapott Romániában.

Románia pedig azért volt hajlamos ezt a hierarchikus együttműködést elfogadni, mert frontországnak érzi magát, és erős a biztonsági szorongás az országban az oroszokkal szemben. Ugyanakkor folyamatosan érzékelték a fokozatos amerikai figyelem lanyhulást, és védelmi alternatívákat kerestek. Romániának az adott helyzetben nem voltak igazán jó pozíciói Európában, hiszen ezt megelőzően szinte mindent az amerikai stratégiai partnerségre tettek fel, és a francia–német–olasz európai magban végső soron csak a franciák voltak nyitottak egy mélyebb védelmi együttműködésre. Mindez annak ellenére történt, hogy Románia korábbi elnöke német nemzetiségű volt, ám ő maga is liberális-demokrata körökhöz kötődött, miközben Németország kifejezetten habozott a délkeleti szárnnyal érdemben foglalkozni. Érdekes mindenesetre, hogy az amerikai visszavonulási szándék puszta meglebegtetése is elkezdte visszahozni a kontinensre a hagyományos védelmi és politikai szövetségeket.

A francia–német–brit dominancia területi körvonalazódása

Európában tehát kirajzolódni látszanak a posztamerikai világ védelmi dominanciaterületei. Németország egyértelműen a lengyel–balti térség biztosításával foglalkozik, valamint természetesen a tágabb értelemben vett Közép-Európával. A franciák számára ebből kifolyólag lényegében a peremvidékek maradtak, ezt a feladatot nekik kell ellátniuk a NATO keretein belül, és ezt a szerepet a jelek szerint komolyan is veszik: Romániát és Moldovát egyaránt jelentős mértékben támogatják, és bizonyos tekintetben meglehetősen erős kézzel is tartják. A britek sem szeretnének lemaradni: ők elsősorban Ukrajnára összpontosítanak. Részben ezzel magyarázható az a rendkívül intenzív brit szándék, hogy a háború folytatódjon, illetve az is lényeges, hogy ők azok, akik döntő befolyással rendelkeznek az ukrán elit felett. A háború után Ukrajna egészen biztosan a brit katonai érdekszféra részévé válik, ez nem is kérdés. Ilyen körülmények között felmerül a kérdés, hogy Magyarország például hova fog majd betagozódni. A német irány lenne a logikus válasz, de a magyar helyzet kifutása egyelőre még várat magára.

Európa tehát a maga módján készül arra, hogy megfeleljen az új helyzetnek, és az ukrán háborút részben azért is húzzák el, mert Oroszországot Ukrajnában akarják lekötve tartani mindaddig, amíg úgy látják, hogy sikerült kellőképpen megerősíteni a fentebb említett nagy európai országok által vezetett védelmi szférákat. Ugyanakkor jogosan merül fel a kérdés, hogy lehet-e katonai szempontból a hegy alatt abrakolni, ugyanis mind az Egyesült Államok, mind Kína, és kisebb mértékben Oroszország is évtizedek óta tudatosan építi és fejleszti katonai erejét, hatalmas összegeket fordítva erre. Az Egyesült Államok katonai költségvetése csak a 2024-es évre mintegy 800 milliárd dollár volt – ezek olyan csillagászati összegek, amelyeket az Európai Uniónak rendkívül nehéz lesz előteremtenie, különösen olyan körülmények között, amikor az európai polgároknak már most is elegük van – joggal – a megszorításokból és az elszabadult inflációból.

Visszatérve azonban a francia–román viszonyra és annak konkrét részleteire, azt látjuk, hogy Románia szinte automatikusan részt vesz azokban a projektekben, amelyeket Franciaország fontosnak tart. A NATO-n belül is Románia szorosan a francia parancsnoksági struktúrához kapcsolódik, finoman fogalmazva tehát egyértelmű strukturális aszimmetria áll fenn. Ebből fakadnak aztán azok a visszás helyzetek is, hogy Románia részt vegyen-e például a Béketanácsban, ha Franciaország egyértelműen nem kíván ott jelen lenni. Ami ugyanis jelenleg zajlik, az lényeges: az Egyesült Államok kontrollált módon lép hátra, miközben figyeli, ki képes átvenni a helyét. Románia esetében ezt a szerepet egyértelműen Franciaország töltötte be.