Az elmúlt öt napban az iráni háborút elindító Trump-adminisztráció a maximális célok helyett (rezsimváltás) sokkal minimalistább célokról kezdett beszélni, ugyanis kiderült, hogy hiába ölték meg az ajatollahot, a rezsim túlélte a támadást, sőt úgy tűnik, hogy hamarosan az ajatollah fia veszi át az irányítást.

Az adminisztráció minden jel szerint egy venezuelai forgatókönyvvel készült, és sokat is kockáztattak ezért (például felfedték az ajatollah környezetében lévő CIA-ügynököt), de érthetetlen módon az valahogy nem volt számukra nyilvánvaló, hogy Irán nem Venezuela, és hogy lényeges különbségek vannak egy háromezer éves civilizáció és egy amúgy is meglehetősen instabil latin-amerikai ország között. Továbbá azzal sem kalkuláltak, hogy míg Venezuelában Kínának nem nagyon volt mozgástere, Irán esetében ez koránt sincs így. Nézzük tehát, hogy miért kudarcos egyelőre az iráni háború, és hogy miért vannak máris és lesznek a továbbiakban is messzemenő következményei magára a világrendre nézve, továbbá vizsgáljuk meg azt is, hogy mindennek mi a jelentősége az amerikai belpolitikában.

Elsietett döntések, nehéz terep, gyanakvó proxyk

Az izraeli miniszterelnök furcsa nyilatkozata, miszerint ő negyven éve vár erre a pillanatra, megfelelő mércéje annak, hogy a térségben Irán milyen erővel és milyen jelentőséggel bír. Akárhonnan nézzük, akármilyen szemszögből, az Egyesült Államoknak semmilyen égető oka nem volt arra, hogy Iránban háborút indítson, főleg ha figyelembe vesszük, hogy nem is olyan rég még az iráni atomprogram teljes megsemmisítéséről beszéltek. Mielőtt bárki azt hinné, mentegetem a rendszert, a legkevésbé sem: egy végtelenül kegyetlen, kíméletlen és különösen a nőkkel szemben szélsőséges módon elnyomó teokratikus rendszerről van szó, és tényleg jó lenne, ha Iránban valamiféle demokratikus átmenet lenne, de erre az esély sajnos minimális.

Önmagában az a tény, hogy a nyugati média arról cikkezik, hogy a CIA a kurdokkal tárgyal, és felfegyverezné őket, hogy a rezsim ellen harcoljanak, valamint, hogy Izrael az azerieket ösztönözné arra, hogy a török világban csak „Dél-Azerbajdzsánnak” nevezett területen katonailag közbelépjenek, a biztos jele annak, hogy a dolgok nem állnak jól. De önmagában ezek a lázítási törekvések sem biztos, hogy sikeresek lesznek: a kurdok is lassan kezdték belátni, hogy a Nyugat időnként előveszi őket és harcoltatja, aztán mégsem jön létre a hőn áhított kurd állam, az azeriek pedig többször is átgondolják, az Izraellel való nagyon jó viszonyuk ellenére is, hogy harcoljanak-e, különösen mert a kurdokkal kölcsönösen bizalmatlanok egymással szemben, továbbá az azerieknek vannak embereik a rezsimben, különösen a hadseregben, és maga az ajatollah is részben azeri származású. Arról nem is szólva, hogy az azeriek már a sah fiának az emlegetésétől is a plafonon vannak, ugyanis a Pahlavi-dinasztia a perzsa nacionalizmust állította politikája középpontjába, míg a jelenlegi rezsim számára inkább az iszlamizmus az ideológiailag fontosabb.

Ezek egyáltalán nem mellékes kérdések, és ezen történelmi és kulturális törésvonalak nem értése és figyelmen kívül hagyása eredményezi azokat a kibogozhatatlan közel-keleti konfliktusokat, melyek aztán lavinaként terjednek tovább. Fontos érteni tehát, hogy az iráni síita vallást Iránban az a Safavida-dinasztia honosította meg, amely maga ugyan iráni volt, de katonai erejét egy türkmén törzs, a Qizilbash biztosította. Iránban a szeldzsukok óta létezett egy olyasfajta egyensúly a türkök és a perzsák között, hogy a katonai adminisztrációt a türkök adták, míg az államigazgatás perzsa volt. Ez a rendszer egészen a Pahlavi-dinasztiáig fennmaradt; a Pahlavit megelőző Qajar-dinasztia maga is türk volt.

Ebből a rövid életű Pahlavi-dinasztia jelentett némi kivételt, bár a Pahlavi-alapítónak is azeri volt az anyja, ő mégis inkább a perzsa nacionalizmus irányába tolódott el. Az ajatollahok pontosan értették, hogy az azerieket a hagyományos módon kell integrálni, hiszen részben maguk is azeriek. Az azeri szál továbbá azért is problémás, mert az azeriek valamiféle komplex szimbiózisban élnek Törökországgal, és Törökország egyrészt maximális gyanakvással szemlél minden kurd függetlenségi mozgalmat, másrészt úgy gondolják (és talán nem alaptalanul, ha egy korábbi izraeli miniszterelnök, Naftali Bennett szavait vesszük alapul), hogy Irán kiiktatása után Törökország destabilizációja lenne napirenden.

Tehát bármennyire is szeretne Amerika és Izrael proxykat találni a térségben, ez enyhén szólva is körülményes, ugyanis az elmúlt időszak eseményei a potenciális proxykat eléggé lehűtötték. És ebben talán az is közrejátszhat, hogy a BBC értesülései szerint a rezsim üzeneteket küldött az iráni lakosság számára, hogy aki ki mer menni az utcára tüntetni, azt azonnal kollaboránsnak tekintik, és lelövik figyelmeztetés nélkül.

Kína árnyéka a Közel-Keleten

Kína már az első pillanatban kifejezte nemtetszését a háború kapcsán, és ez kissé többről szól, mint arról, hogy Kína jelentős mértékben vásárol olajat a térségből. A kieső nyersanyagokat bármikor tudja pótolni Oroszországból, ez nem kérdés, de az viszont már zavaró számukra, hogy Amerika az ellenőrzése alá vonná az iráni nyersanyagokat és egy fontos kereskedelmi útvonalat. Továbbá mind Oroszországnak, mind Kínának szövetségesekre van szüksége, nemcsak azért, mert a Közel-Kelet fontos stratégiailag, hanem úgy általában sem engedhetik meg maguknak, hogy az egyik legfőbb szövetségesüket csak úgy hagyják levadászni. Ami Kína számára különösebb erőfeszítés nélkül megtehető, hogy segíti az iráni rezsim fennmaradását azzal, hogy ellátja Oroszországon keresztül azzal, amire szükségük van.

Ugyanis az amerikaiak versenyt futnak az idővel, mivel a háború gondolata nagyon népszerűtlen otthon, nincs lehetőségük egy elhúzódó háborúra, tehát ha az iráni rezsim pár hetet, hónapot túl tud élni, akkor az elmozdítására egyre kevesebb az esély, és ebben Kína szerepe nagy lehet. Mindenesetre kihívó hatalomként Kína nem hiszem, hogy elmulasztaná a lehetőséget, hogy az Egyesült Államoknak ebben a háborúban keresztbe tegyen, ugyanis ez az ő jól felfogott érdeke. Az ugyanis nagyon nagyot rontana az Egyesült Államok katonai presztízsén, ha a nagy armadájuk anélkül lenne kénytelen hazatérni, hogy az iráni rezsimet sikerült volna megdönteni. Ez Kína számára egyszerűen túl jó lehetőség, és még meg sem kell különösebben erőltetnie magát. Szóval számolni kell azzal, hogy Kína kavarja a málnaszőrt az árnyékban.

Ki lesz az amerikai „örökösödési háború” nyertese?

Mindeközben van egy másik, szintén rejtettebb, de azért érzékelhető front az amerikai belpolitikában. A MAGA berkein belül sokaknak nem tetszik, hogy Trump az utóbbi időben a háborús héják hatása alá került, és egyik támadást indítja a másik után. Mivel Vance alelnök a háborúellenesek embere, Rubio lett a háborús helyzetek kedvezményezettje; hiába, látszik messziről, hogy Rubio neokon körökből származik.

Mivel Vance kevésbé vagy semennyire nem volt hajlandó a háborús retorikát erősíteni, továbbá az őt támogató körök sem pártolják a folyamatos beavatkozásokat, Rubio lett a háborús erőfeszítések arca. Ez ugyanakkor azt is jelentette volna, hogy amennyiben ezek a beavatkozások olyan sikerek, mint amilyen a venezuelai volt, akkor Rubio lesz az esélyes az elnöki pozícióra. Csakhogy amennyiben az iráni háború félremegy, és egyfajta új Irak vagy Afganisztán felé mozdul el, akkor ez nagymértékben veszélyezteti az ő politikai felemelkedését. Szóval egy iráni kudarc Vance alelnök elnöki pozícióit erősíti, tehát ilyen értelemben az iráni háborúnak az amerikai belpolitikai csatározásokra is hatása lehet.

Szóval a tét nagy Amerika számára, az idő viszont nyomasztóan kevés.