Akár azt is mondhatnánk a fejlemények tükrében, hogy a napokban tényleg a mélypontra jutott a már amúgy is kimondottan rossznak nevezhető magyar–ukrán viszony. A Barátság kőolajvezeték leállítása miatt a magyar kormány erőteljes válaszlépésként először a dízelszállítást állította le Ukrajnába, aztán egy sokkal erőteljesebb eszközhöz nyúlt: bejelentette azon szándékát, hogy blokkolja az Ukrajnának szánt, nagy nehezen összehozott európai hadihitelt.

Ugyanakkor a magyar–ukrán viszonynak ez csak a legújabb fejleménye, a viszony megromlása 2017-re vezethető vissza, amikor is az ukrán kormány a magyarok számára elfogadhatatlan módon elkezdte megnyirbálni a kárpátaljai magyarok nyelvi és kulturális jogait, továbbá később, a háború kirobbanása után a magyar kormány következetesen ellenállást tanúsított minden olyan európai háborús erőfeszítéssel szemben, mellyel meglátása szerint az unió táplálta a háborút. De mindezeken túl a világnak ennek a szegletében sok évszázad történelmének a mai napig vannak hatásai, a történelem nem zárult le, ennélfogva az egymással szomszédos népek folyamatosan gyanakvással szemlélik egymást, és ez eleve egy nagyon rossz kiindulópont. Ma arra a hálátlan feladatra vállalkozom, hogy a végletekig elmérgesedett magyar–ukrán viszonyra geopolitikai szemszögből közelítsek, az új amerikai és uniós külpolitika metszéspontjában.

Harci kutyák a peremvidéken

Kelet-Európában léteznek még azok a reflexek, melyekről fentebb szóltam: létezik egyfajta regionális ellenségeskedés a népek között a múlt század háborúi következményeképpen, holott ezeket a csatabárdokat már rég el kellett volna ásni, ugyanis olyan új civilizációs fenyegetések jöttek létre, melyek zárójelbe teszik a tradicionális regionális szembeállásokat. Ezt főleg olyankor tapasztalja meg az ember, amikor elhagyja a régiót, és Nyugat-Európában azzal szembesül, hogy a kulturális nihilizmusban egyre jobban feloldódó és bevándorlótársadalmakká átalakuló nyugati népekkel szemben a közép-kelet-európai népek szokásai, kultúrája hihetetlenül hasonló, és mentalitásban is több közünk van egymáshoz, mint azt gondolnánk.

Éppen ezért hihetetlenül sajnálatos, hogy a magyar és az ukrán vezető elit ilyen élesen szembekerült egymással, mert sokkal jobb lenne, ha természetes szövetségest látnánk egymásban. Persze könnyű ezt mondani, és sokkal nehezebb a gyakorlatban jó viszonyban lenni azokkal, akik sajnos vajmi kevéssé értik, hogy eszközzé váltak egy kimondottan gátlástalan hatalmi csoport kezében. Ugyanis az Európai Unió ahelyett, hogy csitította volna az ukránokat a magyarokkal szemben, igazából magam sem tudom eldönteni, hogy csak hallgatólagosan bátorítja őket, vagy pedig maga biztatja őket. Az unió egyes vezetőiben kialakult Magyarországgal szemben egy olyan erős ellenérzés, amely nagyon nehezen értelmezhető és nagyon nehezen magyarázható, ezért a goromba ukrán megnyilatkozásokat nemhogy tompítani próbálnák, hanem egyenesen örömködnek ezeken.

Szerencsés csillagzat: múló pillanat vagy tartós befolyás?

Csakhogy míg az ukrán háború elején Magyarország egyfajta geopolitikai páriaként volt elkönyvelve amiatt, hogy soha nem volt hajlandó habozás nélkül beállni a sorba és ugrani, amikor szóltak, hogy ugrani kell, mostanára létrejött egy Magyarország számára kedvező geopolitikai csillagzat, mely egyedül annak a ténynek köszönhető, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök az események szerencsés kimenetele folytán szoros és őszinte baráti kapcsolatot alakított ki az amerikai elnökkel, egyedüliként szinte egész Európában.

Ezzel szemben az addig magukat nyeregben érző ukránok elveszítették a feltétel nélküli amerikai támogatást, és az a furcsa helyzet állt elő, hogy most Magyarországnak van erőteljes támogatója az amerikaiak képében, az ukránok mögött viszont ott áll teljes mellszélességgel az Európai Bizottság és a teljes nyugat-európai politikai elit. Tény, hogy ilyen kedvező geopolitikai helyzetben Magyarország nem volt az elmúlt jó pár évszázadban, szóval kimondottan nagy a tétje a közelgő magyarországi választások kimenetelének, ugyanis tagadhatatlan, hogy amennyiben az ellenzék nyer az áprilisi választásokon, Magyarország elveszíti azt a kiemelt regionális pozícióját az amerikai barátság révén, amit a jelenlegi magyar konzervatív elit alakított ki, és visszasüllyed a kis kelet-európai népek irrelevanciájába, akiknek nincsen semmilyen mozgásterük sem külpolitikai, sem gazdaságpolitikai téren.

Az ukrán–magyar viszony tehát egy kétrétegű geopolitikai küzdelem áldozata lett. Egyrészt Magyarország azon igyekezete, hogy a saját lakosságát megvédje a háborús inflációtól és az üzemanyag, valamint az energiahordozók árának emelkedésétől, eleve az ukránokkal való szembeállásra kényszerítette. Ez zsigeri dühöt váltott ki az ukránokból, aminek hangot is adnak folyamatosan, a lehető legdurvább módon.

Ugyanakkor az ukránok önkéntes eszközei lettek az Európai Uniónak Magyarországgal szemben, mert az unió nyilvánvalóan lehetőséget lát abban, hogy az ukránokkal zárassa el azt a vezetéket, melyre a magyarok szankciós felmentést szereztek, elsősorban az amerikai támogatásnak köszönhetően. Ugyanis az unió is felismerte azt, hogy a magyar választásokat döntően befolyásolhatja az olajárak megemelkedése. Ugyanakkor nem volt véletlen az amerikai külügyminiszter látogatása Magyarországon a múlt héten, aki hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok valóban pénzügyi garanciákat vállal Magyarországgal szemben. Ennek a kijelentésnek nem is annyira az esetleges valóságtartalma a fontos, hanem az erőteljes jelzés az unió felé, hogy Magyarország nincs egyedül.

Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de egyvalami eldől áprilisban: múló pillanat-e Magyarország jelentősen megnőtt regionális befolyása, vagy tartós, hosszú távú érdekérvényesítő pozícióban marad? Ha a szomszédain múlik a válasz, akkor abszolút az előbbi. Csak elég megnézni, hogy a regionális, hagyományos „jóakarók” kinek drukkolnak.