A Grönland okozta kezdeti heves érzelmi reakciók után az amerikaiak idén Marco Rubio külügyminisztert küldték el Európába, hogy valamelyest lenyugtassa a felcsigázott európaiakat, akik az elmúlt időszakban kissé túlságosan is komolyan vették a védelmi feladatok teljesítését, retorikailag legalábbis, olyannyira, hogy az európai magországok vezetői és az unió vezetése is éjjel-nappal arról beszélt, hogy Európát katonailag meg kell erősíteni.

Az Egyesült Államok valahogy úgy van ezzel az európai önvédelmi képességgel, mint az a férj, aki nyitott házasságot szeretne, de a nyitottságot csak a maga számára képzeli el. Vagyis az Egyesült Államok folyamatosan arról beszél, hogy Európa védje meg magát, de ne tőle, hanem másoktól, vagyis továbbra is azt szeretné, hogy Európa fizesse meg a saját védelmének az árát, de közben továbbra is Amerika domináljon felette. Vagyis Amerika vissza is lépne Európából, de nem is, pontosabban anyagilag akar visszalépni, de a befolyását azért megőrizné.

A transzatlanti kapcsolatok javítása a müncheni biztonsági konferencián

Ezért idén a harcias és Európa-ellenes Vance alelnök helyett a diplomatikusabb hozzáállású Rubiót küldték el, hogy kissé befoltozza a transzatlanti kapcsolatokban okozott szakadásokat, és próbáljon ezen javítani. Rubio lényegesen békülékenyebb hangokat ütött meg a korábbi hangnemhez képest, és igyekezett biztosítani az európaiakat arról, hogy Amerika azt szeretné, hogy Európa sikeres legyen. Ez nagyjából az a fázis az EU–USA kapcsolatban, mint amikor a régóta egymással házasságban élő felek valamilyen szakításhoz vezető veszekedés után elkezdenek azon gondolkodni, hogy azon mégsem jár senki jól, ha a nagy, tágas házat el kell adni, és a pénzt el kell osztani, vagyis a korábbi kényelmes és pazar életmódot külön nem lehet fenntartani. Ilyenkor nyugszanak le kissé a kedélyek, és mennek el a párok párterápiára.

Itt tartunk most a transzatlanti kapcsolatok terén is. Európa minden hősködés és készülődés ellenére tudja, hogy nem áll készen arra, hogy egyedül megálljon a lábán a világban, az USA-nak pedig szüksége van az öreg kontinens presztízsére és arra, hogy Európa a civilizációs és nemzetközi legitimitást biztosítsa számára. Itt is adja magát a metafora, hogy hiába az USA-é a ház, ha a házat Európa rendezte be úgy, hogy az ne csak lakható, de élhető és kellemes is legyen. Mindenképpen az egymásrautaltság elfogadása áll a müncheni biztonsági konferencia középpontjában, és a felek békülékeny gesztusokat tettek egymás felé. A német kancellár elismerte, hogy új világrend van kialakulóban, és ebben az új világrendben elhelyezte Európát is, mondván: nemcsak Európának van szüksége az Egyesült Államokra, hanem az Egyesült Államoknak is Európára.

Rubio mentegette a pőre és durvára sikerült amerikai stílust (melyen az európaiak megsértődtek, és elkezdték megkérdőjelezni az USA partnerségét), mondván, sajnálatos, hogy kissé túl direkten közölték a mondanivalójukat, de ők azért csak azt szeretnék, ha Európa megerősödne, és többször, többféleképpen hangsúlyozta azokat a civilizációs kötelékeket, melyek az Egyesült Államokat Európához kötik, egy adott ponton azt is kijelentve, hogy „Amerika mindig Európa gyermeke marad”.

Új feladat Európának: a bevándorlás megállítása

Volt azonban Rubio beszédének egy olyan része, mely további feladatok elvégzésére ösztönözte Európát. Ismeretes, hogy az Egyesült Államokban az elmúlt időszakban nagyszabású deportálási műveletek zajlanak, van, ahol látványosan és hangosan, mint Minneapolisban, de leginkább csendben és hatékonyan. Minneapolis az a kivétel, mely erősíti a szabályt. Rubio a bevándorlás megállítását nevezte meg új feladatként az unió számára, nem fenyegetőzve, mint Vance, de hangsúlyosan és határozottan. Ez egyébként elsősorban Nyugat-Európának szólt, vagyis azoknak az országoknak, ahol az Európán kívüli bevándorlók száma egyrészt elért már egy kritikus tömeget, másrészt pedig ahol a bevándorló hátterű emberek részévé lettek az elitnek, mint például Angliában vagy Franciaországban.

Bár sokan azt hiszik, hogy a bevándorlás megállítása és a lakosság kulturális összetételének kontrollja Trump heppje és az ő eredeti ötlete, az igazság az, hogy az Egyesült Államoknak, mint régi bevándorló fogadó államnak nagy tapasztalata van a kontrollált és megfelelően irányított bevándorláspolitikában. Egyrészt ők ismerik a világos szociológiai különbséget a telepes és a bevándorló között: míg az első telepesek voltak a semmiből a létrehozói az államnak, a későbbi bevándorlók már érkezésükkor integrálódtak a létező állami struktúrákba. Ennek megfelelően az Egyesült Államok bevándorláspolitikáját az Obama-korszakig az jellemezte, hogy a bevándorlást oly módon szabályozták, hogy a bevándorlók soha ne képezzenek kritikus kulturális tömeget az eredeti telepes kultúrával szemben, mert az veszélyeztetné a telepesek által létrehozott államot.

Vannak is példák a huszadik századból, amikor korrekciókra volt szükség, és ezeket habozás nélkül meg is hozták. 1917-ben és később 1924-ben drákói bevándorlási törvényeket hoztak (pl. Immigration Act of 1924), amikor jószerivel szinte teljesen beszüntették a bevándorlást Dél-Európából, elsősorban Olaszországból, a Balkánról, Magyarországról és Lengyelországból. Tették ezt mindannak eredményeképpen, hogy 1890 és 1917 között hatalmas mennyiségű dél- és délkelet-európai ember érkezett az Egyesült Államokba, akik aztán kevésbé vagy semennyire nem illeszkedtek a helyi keretekbe, hanem sajátos közösségi tereket hoztak létre, és az olaszok esetében addig nem ismert bűnszervezeti formákat honosítottak meg.

Míg a dél-európai bevándorlók arányát 2 százalékra csökkentették, addig Ázsiából, például Kínából és Japánból a bevándorlást teljes mértékben leállították, és ekkor hozták létre a Border Patrol nevezetű határvédelmi ügynökséget is. Bevándorlókat ebben az időszakban csak angolszász területekről és Skandináviából fogadtak. Bizonyára az olvasók között sok olyan ember van, akinek a dédnagyapja Amerikában dolgozott a múlt század tízes éveiben, mint az enyém is, hiszen akkoriban ez teljesen normális és lehetséges volt. Aztán ez a kapu bezárult egészen 1965-ig, és azalatt Kelet-Európából Amerikába szinte teljességgel lehetetlen volt letelepedési szándékkal eljutni.

Ezt a kis történelmi kitérőt tehát azért tettem, hogy érzékeltessem: a percepciókkal szemben az Egyesült Államokban a bevándorlás szabályozásának történelmi hagyományai vannak, és periódikusan ellenőrző mechanizmusokat foganatosítanak, ha úgy érzik, hogy az eredeti államforma fenntarthatósága veszélybe kerül. Trump tehát nem a kitalálója a nagy deportálásoknak és a bevándorlás szabályozásának, hanem politikai eszköze azoknak a kezében, akik létrehozták az Egyesült Államokat. Pontosabban azoknak, akik a Mayflower fedélzetén érkeztek meg az Újvilágba.

Európa nyugati része ugyanakkor soha nem volt történelmileg olyan helyzetben, hogy bevándorlók célországa legyen, ugyanis inkább ők rohantak le és gyarmatosítottak országokat. A folyamat mostanra fordult a visszájára, és okozott a társadalomban világosan érzékelhető visszatetszést és ellenkezést. Miután a Trump-adminisztráció tudatosította Európában a katonai védelem ellátásának szükségességét, úgy látszik, új feladatként a bevándorlás reális szabályozását szorgalmazzák, nem is annyira a kétkezi dolgozók miatt, hanem mert a bevándorló hátterű új európai eliteket biztonsági kockázatnak tartják.

Ennek tükrében számíthatunk arra, hogy ha lassan is, ha nehezen is, de az unió bevándorláspolitikája előbb-utóbb valamelyest legalább változni fog, mivel e tekintetben folyamatos nyomás érkezik majd rájuk, ugyanis az amerikai nemzetvédelmi stratégiában rögzített kardinális érdekről van szó. És ezt egyesek, mint Olaszország, Görögország vagy Dánia például, annyira nem is bánják.