Az utóbbi időszak felizzott eseményeiből és az egyre élesedő háborús retorikából, mind az ukrán elnököt, mind az európai vezetőket hallgatva, egyre inkább az a kényelmetlen és riasztó érzés fog el, hogy ez a háború még nagyon sokáig velünk marad. Ma a huszadik század egyik nagy külpolitikai gondolkodóját és külpolitikai stratégiák alkotóját, Walter Lippmant hívom segítségül, hogy „lefordítsuk” és megértsük, miért halljuk azt, amit az ukrán háborúval kapcsolatosan mind a médiából, mind a politikai elittől hallunk, s mindebből miért vontam le meglehetősen borús és pesszimista következtetéseket egy esetleges békére vonatkozóan.

A moralizálás szerepe a háborúban

Walter Lippman (nyitóképünkön) két könyvét szeretném ma egyrészt kiemelni, másrészt olvasásra ajánlani, egyiket 1943-ban, a másikat 1947-ben írta. Az elsőt, a Shield of the Republic címűt azzal a céllal írta, hogy hogyan lehetne lezárni a második világháborút, a második könyve, a The Cold War, pedig azt feszegeti, hogy milyen szerepet kell betöltenie az Egyesült Államoknak a háború után. Mondhatjuk, hogy Lippman művei kimondottan relevánsak a jelenlegi helyzetben, főleg mert gyakorlati tapasztalattal rendelkezett mind a háborúk lezárásának terén, mind az ezt követő világrend kialakításában.

Lippman volt az, aki felismerte és leírta, hogy a moralizálásnak mekkora szerepe van a háborúkban a liberális demokráciákban, ugyanis ezekben a rendszerekben a háborúhoz társadalmi hozzájárulás kell, valamint, hogy a geopolitikai érdek nem mozgósít. Szerinte a kormányok ezért csomagolják moralizálásba a háborús felhatalmazáshoz szükséges érvrendszert, ugyanis a legtöbb ember nem a külpolitika bonyolult összességét nézi, hanem különféle erkölcsi narratívák mentén érzékenyíthető. Ezért Lippman elgondolása szerint a liberális demokráciák az esetek túlnyomó többségében a „jó és rossz”, a „szabadság és zsarnokság”, valamint a „civilizáció és barbárok” dichotómiáját állítják egymással szembe olyankor, amikor megpróbálnak „eladni” egy háborút. Ismerősek a fenti ellentétpárok az utóbbi időszakból?

De Lippman értékes eszmefuttatásának itt még nincs vége, ugyanis felismerte azt is, hogy amikor a háborút „morális abszolútumként” adják el, akkor a háborús célok maximalizálódnak, ugyanis a kompromisszum erkölcsileg elfogadhatatlanná válik a gonosszal, a zsarnokkal, a barbárral szemben. Ennek eredményeképpen a konfliktus „totálissá” válik, vagyis aki „nincs velünk, az ellenünk van”, és a béke egyre nehezebbé és elérhetetlenné válik, mert morális alapelv, hogy a gonosszal nem lehet megegyezni, a gonoszt csak legyőzni lehet.

Ebből sajnos az is következik, hogy amint a morálisan hiszterizált közvélemény elhiszi, hogy az ellenfél a megtestesült gonosz és az elpusztításunkra tör, akkor onnantól a politikusok is elutasítanak minden működőképes kompromisszumot, és csakis maximalizált célok mentén képesek gondolkodni. (Talán ez a lehetséges magyarázat arra, hogy Trump elnöknek miért sikerült valamiféle megálljt elérni különféle nem moralizáló konfliktusokban, mint az örmény–azeri vagy az indiai–pakisztáni, de semmit sem tudott elérni az ukrán helyzetben, ugyanis az előbb említett országokban nem adottak a Lippman által leírt feltételek, tehát maguk a konfliktusok sem moralizáló alapra épülnek, tekintve, hogy az eliteknek nincs szükségük semmilyen társadalmi felhatalmazásra.)

Tehát amit fentebb összegeztem, az Lippman észlelése volt a múlt évszázad két nagy háborújának tapasztalatából. Lippman 1943-ban pontosan azért írta a Shield of the Republic című könyvét, hogy arra figyelmeztessen, az Egyesült Államok hogyan tudná elkerülni a moralizálás csapdáját. Őt főként az első világháborúban a wilsoni erkölcsi abszolutizmus aggasztotta, amellyel a Wilson-doktrína szerinte univerzális erkölcsi kötelességként jellemezte a háborús részvételt. Lippman pontosan látta, hogy az első világháború végén elkövetett hibákból újabb háború következik, és megpróbált egy olyan stratégiát körvonalazni, mely valóban stabil békét hozott volna.

A „Lippman-rés”

Azóta is „Lippman-résként” emlegetik tételét, mely az erő és a vállalások egyensúlyát jelenti a háborúkban, kerülve a túlzott és hisztérikus moralizálást. A Lippman-rés egy realista recept a tartós békére, nevezetesen szerinte a béke nem jószándék kérdése, hanem a hatalmi erőviszonyok reális szemlélése. Ennek megfelelően egy állam külpolitikája akkor stabil, ha vállalásai összhangban vannak a tényleges erejével, valamint a háborúk során figyelembe kell venni az ellenfél érdekeit is, hiszen ezek megértése nélkül csak egyre magasabbra kapaszkodunk a háborús uborkafán. Lippman tudatosított egy fontos biztonsági dilemmát: amikor egy ország növeli a saját biztonságát, az másokban a kitettség érzetét keltheti, ezért szerinte fontos a másik fél biztonsági aggályait komolyan venni. Könyvét azzal a fontos tanáccsal zárja, hogy a békére törekvő külpolitika ne morális misszió legyen, hanem „államérdeken alapuló stratégia”, és hogy kerülni kell a közvélemény abszolút moralizáló mozgósítását, mert az nagyon leszűkíti a békekötés lehetőségét.

A „Lippman-rés” alkalmazása az európai biztonsági helyzetre

Itt azt hiszem, elég, ha egyszerűen kérdéseket teszünk fel, és a tisztelt olvasó a saját magányában őszintén megválaszolja ezeket. Először is: az EU és a NATO vállalásai egyensúlyban állnak-e a saját ipari és védelmi kapacitásával? Továbbá: van-e reális, fenntartható pénzügyi és hadiipari alap hosszú távon az ukrán háború folytatásához, akár további három éven át, a WSJ értesüléseire alapozva? Van-e Európában tér a konfliktus rendezésére az ellenfél érdekeinek figyelembevételével, van-e lehetőség kompromisszumos megoldásokra? Milyen retorika jellemzi a háborús viszonyok leírását: a jó és a rossz morális narratívája meghatározó vagy sem?

Tehát a Lippman-rés alkalmazása folytán azt hiszem, megállapíthatjuk a létező biztonsági dilemmát (NATO-terjeszkedés vs. orosz biztonsági aggályok), valamint a kialakult helyzetből adódó, a végletekig eszkalált háborús moralizálást. De világosan látjuk az európai vállalások és a kapacitások realitása közötti tátongó (nem rést), hanem szakadékot. Az is világos, hogy egy négy éve zajló, Ukrajnát demográfiai katasztrófába taszító háború esetén már rég nem arról van szó, hogy kinek van igaza, hanem arról, hogy béke csak akkor lehetséges, ha a felek kölcsönös biztonsági minimum garantálását kapják. Erre viszont sem Ukrajna, sem az Ukrajnát támogató erők nem hajlandók, de most már talán az oroszok sem, bár ők nem morális megfontolások alapján döntenek, hanem érdekmaximalizáció mentén. Így hát a háború folytatódik a maximalizált érdek (mindkét oldalon) és abszolút módon moralizáló célok mentén, sőt ezeket a négyéves évforduló során meg is erősítették és újra is fogalmazták oly módon, hogy a győzelem most tényleg csak totális lehet.

Tekintve azonban a jelentős különbséget a vállalások és a kapacitások terén, az eredmény nem biztos, hogy a totális győzelem lesz, hanem inkább valamelyik félnek a totális pusztulása. Kaja Kallas nemrég említette, hogy a jelenlegi helyzet kapcsán próbálja művelni magát és sokat olvas. Ki tudja, hátha egy adott ponton valaki a kezébe nyomja Lippman könyveit, mert lehet, hogy jól jönne.