Az elmúlt hetekben a különféle közösségimédia-felületek tele voltak az Irán felé tartó amerikai hadiflottáról készült kisfilmekkel, széltében-hosszában meg lehetett csodálni az úszó armadát, amint a trilliárd dollárokba kerülő, iszonyú méretű harci gépezet feltartóztathatatlanul szelte a nyílt tenger vizeit. Az USA állítólag nem küldött ekkora katonai erőt a térségbe 2003 óta. A vájtfülű elemzők azon tanakodtak, mikorra ér a flotta a stratégiailag megfelelő helyre a támadáshoz. Vagyis magának a flottának a méretéből vagy az útnak indított felszerelésből a katonai elemzők világosan látták, hogy egy ekkora hadi vállalkozás nem kel csak úgy útra ok nélkül, tehát egy iráni támadás lehetősége végig ott vibrált a levegőben.

Az USA végzett a nemzetépítéssel

Izrael elég régóta szorgalmazza az iráni rezsim kiiktatását, ennek a támadásnak nagyrészt a saját biztonságukkal kapcsolatos percepciójuk az egyik fő oka. Izraelt ugyanis nem győzte meg a korábbi, atomfegyvert előállító bunker Trump által biztosnak nevezett megsemmisítése, ők mindenképpen egy pacifikált Iránt szeretnének látni, amely nem próbál nukleáris fegyvereket előállítani, és úgy tűnik, hogy meg tudták Trumpot győzni ennek a közbeavatkozásnak a szükségességéről. Az azonban tény, a nagy armada ellenére, hogy egy szárazföldi közbeavatkozás nem igazán valószínű. Az amerikaiak sokat tanultak az iraki fiaskóból, és semmi esetre sem akarnak Iránban oly módon nemzetépítési folyamatokat elindítani, ahogy tették Irakban, ugyanis végül alig tudtak eljönni onnan. Az új amerikai nemzetvédelmi stratégia világosan kimondja, hogy semmi esetre sem akarnak elhúzódó háborúkat a világ konfliktusos gócfészkein, hanem inkább sebészi pontossággal végrehajtott katonai műveletek végrehajtását tartják kívánatosnak, oly módon, ahogy Venezuelában tették, vagyis a fő vezetőket leszedik, és a másodvonalbeli elitekkel, valamint az erőszakszervezetekkel kiegyeznek.

Trump egyértelműen kijelentette a támadást követő beszédében, hogy az iráni néppel semmilyen vitájuk nincs, arra kért mindenkit, maradjanak otthon biztonságban a támadás alatt, aztán teljes immunitást ígért az összes fegyveres erőszakszervezetnek, amennyiben leteszik a fegyvert, vagy pedig a rezsim ellen fordulnak. Egészen konkrét felhívást intézett az irániakhoz, hogy döntsék meg maguk az elnyomó rezsimet, mely ellen ne feledjük, erőszakos tüntetések folytak az utcákon nemrég. Bár a rezsim az amerikaiak által pénzelt színes forradalomnak aposztrofálta a korábbi tiltakozássorozatot, az igazság talán valahol középen van, nevezetesen a szankciók által kivéreztetett iráni gazdaság miatt szenvedő lakosság frusztrációja keveredett azzal az amúgy valóban létező társadalmi feszültséggel, amit talán az amerikaiak tovább gerjesztettek kívülről. Mindenesetre Amerika számára kívánatos lenne, ha az irániak fellázadnának a könyörtelen iszlamista vezetés ellen, azonban ez nem annyira egyszerű egy olyan rezsim esetében, mely nyilvánosan végez ki embereket elrettentésül.

Kétesélyes végkimenetel

Szóval jelen pillanatban a dolog kétesélyes, az lenne az ideális amerikai szempontból, ha el tudnák fogni az ajatollahot, de erre eddig minden jel szerint nem került sor. Mindenesetre egy szárazföldi invázióval senki sem számol ez idő szerint, már csak Irán földrajzi adottságai miatt sem, míg Irak egy sík térség, Irán nagyrészt magas hegyvidék és fennsík, ahol nem lehet csak úgy hadseregeket mozgatni. Azonban a cél világos, ahogy Trump megfogalmazta: az 1979 óta a térségben különös kegyetlenséggel magát hatalomban tartó teokráciának véget kell vetni. Ennek érdekében ezúttal nem egyetlen célpontot támadtak, hanem az összes nagyobb városra bombák hullottak, az amerikai cél a magas rangú iráni vezetők kiiktatása vagy elfogása, de az is stratégiai cél, hogy Irán felhalmozott rakétaállományát a földig bombázzák, így vennék elejét annak, hogy Irán viszonozza a támadást.

Kérdés, hogy mi lesz a Hormuzi-szorossal, amit Irán ellenőriz, ugyanis itt halad át a világ olajszállításának egy nagyon jelentős része, a szoros lezárása katasztrofális hatással lenne az olajárakra szerte a világon, szóval még magasabb üzemanyagárakra lehet majd számítani.

Mindenesetre egyelőre több a kérdés a támadás sikerét illetően, mint a válasz, az elkövetkező pár nap talán megválaszol néhányat ezekből, de az tény, hogy Irán nagyon nagy falat. Az ország háromszor nagyobb, mint Franciaország, mint említettem, zord hegyvidék, és van egy hatszázezres, a katonai szakértők által nagyra tartott hadserege. Mindenesetre nagyon rosszul nézne ki azért, ha az Egyesült Államok nem bírna el egy regionális hatalommal, mert akkor tényleg mit kezd majd Kínával, a presztízsveszteségről nem is beszélve.

Emiatt sokan aggódnak az Egyesült Államokban is, Tucker Carlson például az egyik ilyen nagyon erőteljes Irán-szkeptikus, aki szerint az USA hibát követ el Irán megtámadásával, s gyengíti magát ebben a háborúban ahelyett, hogy az igazi nagy csapásra készülne az igazán nagy ellenféllel, Kínával. Ugyanakkor sokan azt is mondják, hogy a mostani támadásra azért került sor, mert Irán meggyengült az utóbbi időben, miután elveszítette a proxyjait, akik révén névlegesen távol tartotta magát a konfliktusoktól, és mindenféle problémákkal szembesült otthon is, egy kivételes szárazságtól kezdve, mely során ivóvízhiány lépett fel a fővárosban, az utcai zavargásokig, mely során legalább kétezer ember vesztette életét. Szóval nekik sem rózsás azért a helyzet.

Ezért az USA hangsúlyosan arra számít, hogy a rezsimellenes kisebbségek (kurdok, azeriek, iráni liberálisok) esetleg felhasználhatók a rendszer megdöntésében, csakhogy Izrael hangsúlyos részvétele a támadásban nagyban csökkenti a helyi iszlám csoportok lelkesedését, ugyanis az iszlám világ egyik íratlan szabálya, hogy az egymással szemben elkövetett atrocitásoknak nem tulajdonítanak nagy jelentőséget, de hasonló tettekért mélységesen elítélik Izraelt, és meglehetősen kínos az iszlám világban, ha az ember hirtelen az izraeliekkel egy oldalon találja magát, szóval nem biztos egyáltalán, hogy a rezsim ellen fordulnak az izraeli bombázások közepette.

Mint mindig, a helyzet a Közel-Keleten a végletekig komplikált, az ember sosem tudja, hogy ha elkezd valamit, annak mi lesz a vége: a várt eredmény vagy annak pontosan az ellenkezője. Ami biztos talán, hogy a káosz egy ideig még nagyobb és még intenzívebb lesz, mint ahogy az általában a világnak ennek a jobb sorsra érdemes részén, ősi nagy civilizációk bölcsőjében lenni szokott.