Európa gyakran a jelenkori politika szűk nyelvezetén keresztül értelmezi Magyarország külpolitikáját: vétók, szuverenitási viták, intézményi konfliktusok, valamint sokszor éles eltérés Brüsszel és a főbb nyugati központok konszenzusos álláspontjaitól. Ahhoz, hogy megértsük, miért tűnik Magyarország időről időre késznek arra, hogy eltérő utat válasszon, azt gondolom, a nemzet történelmi tudatalattijába kell betekintenünk.

Ma azt járom körbe, miért fontos megérteni a hamarosan sorra kerülő választások kapcsán, hogy honnan származik a magyar politikai szuverenitásigény, és hogy mi, erdélyi magyarok hol találjuk meg magunkat ebben a komplex halmazban, valamint hogy geopolitikai szempontból mi a magyar választások tétje.

Egy különutas nemzet Európában

Magyarország stratégiai helyzete nem érthető meg teljesen annak felismerése nélkül, hogy különutasságának érzése jóval megelőzi az Európai Uniót, sőt még a modern nemzetállamot is. Gyökerei egy sokkal régebbi tapasztalatra vethetők vissza: Európa közepén, indoeurópai nyelvi közösségek által körülvéve, Magyarország több mint egy évezreden át megőrizte eltérő logikájú nyelvét, és egyszerre mélyen európai államiságában, keresztény hagyományában és intézményi örökségében, ugyanakkor mentalitását jelentősen meghatározta egy olyan eredettörténet, amelynek forrása az eurázsiai sztyeppei tradíció.

Ez az évszázadok során tartós stratégiai reflexet alakított ki: azt az érzést, hogy történelmi tapasztalata nem teljesen értelmezhető a nagy európai központok vagy akár közvetlen környezete keretrendszerében. Az eredmény egy olyan nemzeti pszichológia, amelyben az autonóm magatartás természetesebb, mint az igazodás, és a külső nyomással szembeni lázadás társadalmi alapú. Ez az a mélyebb összefüggés, amelyből Magyarország mai, a közvetlen környezethez mért stratégiai magánya és az önálló cselekvésre való folyamatos igénye kialakult.

A trianoni árnyék: gyanakvás és rendszeres geopolitikai hisztéria

Tény, hogy a magyar stratégiai ösztön olyan ismétlődő ütközések során alakult ki, amikor különféle nagyhatalmak fokozatosan szűkíteni próbálták az önálló döntéshozatal terét, kezdve a török hódoltságtól negyvennyolcon át napjainkig. Idővel ez egy sajátos geopolitikai gondolkodási mintát is kialakított. Amit kívülről érthetetlen akadékoskodásként és magyar nagyfejűségként értelmeznek, azt belső olvasatban egy olyan nép örökségeként értelmezhetjük, amely újra és újra szembesült azzal, hogy a nagyhatalmak feltétlen lojalitást kérnek, a magyar szempontok teljes figyelembevétele nélkül, vagy azok kíméletlen és drasztikus felülírásával.

Amit Magyarország a 21. században a trianoni trauma ellenszereként létrehozott, az a határokon felülemelkedő nemzet tudatos felépítése. A 2010-ben bevezetett, határon túli magyarokra kiterjesztett állampolgárság révén Budapest túllépett a területi logikán, a nemzetet egy olyan kulturális és politikai közösségként értelmezték újra, amelyben a határoknak nincs szerepe. Magyar értelmezésben ezért az Európai Unió belső határainak feloldása egybeesett a magyar geopolitikai érdekkel.

Azonban már ekkor az európai reakció egy feltűnő kettős mércét tárt fel, mely emlékeztette a magyarokat arra, hogy ők más megítélés alá esnek. Míg például Románia moldovaiakra kiterjedő állampolgársági politikáját Európában nagyrészt figyelmen kívül hagyták, Magyarország ilyen irányú törekvéseit mind az Európai Unió, mind a környező országok mélységes gyanakvással szemlélték. Míg Románia esetében a dolog nem vált meghatározó politikai kérdéssé, nem keltett tartós gyanakvást, és nem alakult át a román nacionalizmusról vagy stratégiai szándékokról szóló szélesebb narratívává, a magyar esetében nagyon is igen. Ez volt az első alkalom, amikor Orbán Viktor az európai gondolkodásban geopolitikai problémává vált, ettől a pillanattól kezdve – és nem a migrációs politikája miatt – vált tulajdonképpen a nyugati média patás ördögévé.

Ami lényegében egy szimbolikus összetartozást erősítő lépés volt, azt azonnal a kelet-európai félelmek szemüvegén keresztül értelmezték: nevezetesen, hogy Magyarország határon átnyúló nemzeti kapcsolatainak erősítése szükségszerűen egy rejtett logikát takar. Őszintén szólva ez a reakció elég szemléletesen érzékelteti a régió történelmi emlékezetében tárolt magyarellenes reflexeket, és többet mond el a régiónak a hozzánk való magatartásáról, mint a miénkről feléjük.

Magyarország ugyanis felülemelkedett a határokon, szomszédai viszont egyáltalán nem léptek túl a tőle való félelmen. Erre utalnak a politikai kicsinyességnek azok a nagyon gyakori és látványos jelei, amelyeket az utódállamok folyamatosan tanúsítanak: egy-egy régi térkép, sporteseményen viselt sál, vagy akár maga a székely zászló használata is, hogy a székely autonómiatörekvésekről ne is beszéljünk.

A történelmi magánytól a politikai választásig: Magyarország válaszúton

Ebben az értelemben Magyarország regionális stratégiai magánya nyilvánvalóan nem önkéntes választás, hanem egy olyan európai politikai környezet terméke, amely még mindig reflexszerű geopolitikai hisztériával reagál a magyar nemzeti érdek bármilyen megnyilvánulására. Az ugyanis tény, hogy a trianoni utáni regionális rend strukturális ösztönzőket hozott létre arra, hogy az utódállamok egy politikailag kiszámítható, stratégiailag nagyon korlátozott, és a Kárpát-medence befolyási egyensúlyát átalakítani képtelen Magyarországot részesítsék előnyben. Ezzel magyarázható az a gyötrelmes, szinte tapintható várakozás Magyarország minden szomszédja részéről, hogy Orbán Viktort a magyarok végre leszavazzák, és Magyarország elveszítse azt a geopolitikai előnyt, amit a magyar miniszterelnök következetes politikája kialakított az elmúlt évtizedben.

Mindezekből kiindulva két eltérő értelmezése áll szemben tehát a választások során Magyarország történelmi tapasztalatának. Az egyik oldalon a Fideszhez köthető politikai irányzat áll, vagyis a politikai autonómia fontosságára épülő gondolkodás folytatása, amely abból indul ki, hogy Magyarországnak meg kell őriznie geopolitikai mozgásterét, ez az irány tükrözi a történelmi magyar stratégiai reflexeket. A másik oldalon a Tisza felemelkedése egy eltérő értelmezést képvisel Magyarország helyzetéről. Politikai iránya szoros együttműködést sugall az Európai Unióval, erős igazodást az európai fősodorhoz, valamint Magyarország jelenlegi stratégiai távolságának jelentős csökkentését Brüsszeltől. (A Tisza sikere szerintem azzal magyarázható, hogy ez az irány kívánatos azon magyarok számára, akik a jelenlegi magyar politika konfrontatív voltát túl élesnek érzik, vagyis igénylik az igazodást az európai szempontokhoz és természetesen az ezzel járó áhított európai legitimációt.)

Az erdélyi magyarok, mint a választások érintettjei

Van azonban egy kevésbé látható, de nagyon intenzív választói közösség is ebben a választási döntésben: a választójoggal rendelkező külhoni magyarok. Vagyis mi. Számunkra a nemzethez való tartozás nemcsak absztrakt identitás kérdés, hanem sok gyakorlati vonatkozása van: közvetlenül kapcsolódik a nyelvi jogokhoz, az oktatáshoz, a kulturális intézményekhez, és ami a legfontosabb, a szimbolikus elismeréshez, vagyis ahhoz az érzéshez, hogy a magyar állam továbbra is a közös politikai sors és jövő részeként tekint-e reánk?

A Tisza ebből a nézőpontból kevésbé egyértelmű álláspontot képvisel. Azt a fajta irányváltást, melyet ígér, amelyben Magyarország európai fősodorba való visszatérése válik prioritássá, a külhoni magyarok jelentős része mindenesetre lehetséges veszélyforrásként értelmezi. És itt fontos magyarázatként visszautalni arra az európai hosztilitásra, melyet az unió a nemzeti közösségek jogaival szemben folyamatosan tanúsít, várakozásainkkal ellentétben. 

Mindenesetre legitim kérdéseket vet fel közösségeink számára: vajon egy, az európai politikai fősodorba való integrációra fókuszáló vezetés alatt a határon túli nemzeti stratégia megőrzi-e jelenlegi súlyát? És mire számíthatunk egy esetleges új keretben, melyben az unió döntő helyzetbe kerül a magyar politikai keret kontrollja felett? Ebben az értelemben a külhoni magyarok nagyon komoly érintettjei a választásoknak, ugyanis mi nagyon is emlékszünk az európai fősodor által dominált nemzetpolitikára Magyarországon, 2010 előttről, mikor is a regnáló magyar kormányok az uniós minimumot tekintették mérvadónak a külhoni magyarokkal szemben.

Minden választás lényege az érdekmaximalizáció egyes csoportok számára. Nekünk is azt kell megvizsgálnunk, hogy a számunkra adott keretekben hogyan tudjuk a sajátos érdekeink maximumát elérni és ennek megfelelően kell döntenünk az elkövetkezőkben. Ugyanakkor a fentebb részletezett regionális stratégiai magány miatt nekünk nem szabad a nemzeti megosztottság részévé válnunk, a nemzet egységének fontosságát ezért mindig szem elől kell tartanunk, valamint azt is, hogy a választások csupán egy pillanat a nemzet életében, bármennyire meghatározó legyen is.