A különféle optimista forgatókönyvekkel ellentétben én egyáltalán nem osztom azokat a nézeteket, miszerint az iráni háborút rezsimváltással lehet lezárni, vagy Irán totális legyőzésével. Sokkal inkább hajlok arra a feltevésre, hogy a Közel-Keleten egy fontos átrendeződés lehetősége zajlik, és hogy a háború kirobbantói nem vettek figyelembe egy szinte mindent felülíró változót: Kína csendes és félig-meddig titkolt közbeavatkozását.

Ugyanis véleményem szerint ez az egyetlen oka annak, hogy Irán eddig talpon maradt, és feltehetően ugyanennek a közbeavatkozásnak köszönhetően talpon marad még egy jó ideig. Éppen ezért ma annak járok utána, hogy Kína eddig milyen módokon segítette konkrétan Iránt, milyen megfontolás áll ezen segítség mögött, milyen különféle, az amerikaiak által a térségben elkövetett hibák játszanak Kína kezére, valamint hogy milyen fontos erőforrás-elosztási tervek vannak egy-egy politikai döntés mögött. Ugyanis azt egy percre se feledjük, hogy a katonai és politikai dimenziók mindig sarkalatos gazdasági terveket takarnak, tehát a szemünket a háború köde mögött mindig a gazdaságon és a mozgó pénzeken kell tartanunk. Lássuk hát, merre mozognak az erőforrások és a pénz.

Kína felpumpálta Iránt

Semmiféle kétségem nincs afelől, hogy Irán már rég egyfajta újabb Szíria lenne két fontos elem nélkül: ezek közül az egyik az a fajta katonai decentralizáció, amit a katonai elemzők Halott Kéz stratégia néven emlegetnek, vagyis az iráni rezsimet hiába fejezték le, ha a rezsim előre felkészült a lefejezésre, és a katonai döntéshozatalt a lehető legalacsonyabb szintekre vitték le támadás esetén. A másik fontos elem, amit az alábbiakban részletezni fogok, és a nagyobb kép fontos része, hogy Kína hogyan járult és járul hozzá Irán fenntartásához. Itt egy meglepően komplex képet kapunk, ugyanis a kínai segítség többrétegű és jelentős.

Kezdjük a gazdasági alappal: Kína vásárolja meg Irán olaját, a rezsimet konkrétan pénzügyileg Kína tartotta és tartja életben, továbbá létezik egy hosszú távú stratégiai gazdasági partnerség, ami biztosítja az iráni rezsim számára a felszínen maradást a különféle súlyos szankciók ellenére. Továbbá, mivel a nemzetközi szankciók miatt Irán nem tud különféle anyagokat beszerezni, Kína biztosította számára azokat a technológiai alapanyagokat, amelyek az iráni hadiipar számára fontosak. Nem értek hozzá, de elemzők egy bizonyos kémiai anyagról beszélnek, amely szükséges a ballisztikus rakéták előállításához; ezt Kína biztosította, és valószínűleg biztosítja most is Irán számára. Ennek bizonyossága akkor igazolódott be, amikor az amerikai pénzügyminisztérium több kínai céget és személyt szankcionált emiatt a tavalyi évben.

De ha ez nem lenne elég, katonai elemzők azt mondják, hogy 2021-ben Kína teljes katonai hozzáférést adott Iránnak egy BeiDou nevű műholdas navigációs rendszerhez, ami a nyugati rendszerektől teljesen független, zárt műholdas megfigyelési rendszer, tehát Irán nem „vak”, és pontosan látja, hogy ki hogyan mozog a térségben. Felröppentek hírek, hogy Oroszország is besegített, de tulajdonképpen az csak extra segítségnek tűnik Irán korábbi hozzájárulása okán az ukrán háborúhoz a saját fejlesztésű drónjaival. Egyébként Kína is szállított nekik az elemzők által „kamikaze drónnak” nevezett eszközöket.

Bár Kína hivatalosan tagadja, katonai szakértők azt mondják, hogy a tavalyi évben, a tizenkét napos háború után Kína különféle légvédelmi eszközöket szállított Iránnak, tehát Iránt abban segítette, hogy újjáépítse a tavaly lebombázott légvédelmi rendszer legalább egy részét. Továbbá felröppentek hírek szuperszonikus rakéták átadásáról is, de erről nincs megbízható adat, szóval vagy adtak, vagy nem, nem tudni. Ez azért fontos, mert szakértők azt mondják, ezekkel repülőgép-hordozókat is el lehet süllyeszteni, és hát egy csomó feltételezés kering az interneten, hogy az USS Ford fedélzetén nem is tűz ütött ki, hanem eltalálták, de ez nem bizonyított tény, csak találgatás.

Ami viszont nem találgatás, hogy Kína a pakisztáni korridort (Kína–Pakisztán Gazdasági Folyosó) használja arra, hogy Türkmenisztánon és Oroszországon keresztül utánpótlást biztosítson Iránnak „fű alatt”, így kikerülve hivatalosan a szankciókat, továbbá Irán is csatlakozott ahhoz a kínai kibervédelmi rendszerhez, amellyel Kína kivédi az amerikai kibertámadásokat. Szóval mit jelent mindez a segítség a gyakorlatban, és hogyan befolyásolta eddig a háborút? Először is, Irán hozzáfér Kína több mint ötszáz műholdjának adataihoz, tehát folyamatosan látja a térségben az amerikai és izraeli mozgásokat, de pontos képük van a térségbeli amerikai bázisokról is. Amikor a szaúdiak mérgükben kiszivárogtattak képeket egy megtámadott amerikai bázisról, láttuk, hogy milyen precizitásra képesek.

Nem említettem, de a fentieken kívül kínai felderítőhajók is cirkálnak a térségben. A BBC bemutatta, hogy fehér, gömb alakú búrákkal felszerelt hajók járnak ide-oda a térségben; ezek Kína felderítőhajói, civil kutatóhajóknak álcázva, és ezek állítólag begyűjtik a katonai elektromágneses jeleket és továbbítják Iránnak. Ebből tudja Irán, hogy mikor kapcsolják be az amerikai rendszereket. Mindezen információk segítik Iránt abban is, hogy azonosítani tudja a különféle harci repülők irányát és helyzetét.

S ha ez nem lenne elég, arról is van ellenőrzött információ, hogy egy Mizar Vision nevű kínai cég – melyet, tekintve a szenzitív adatokhoz való hozzáférését, sokan állami fedőcégnek tartanak – részletes, nyílt forráskódúnak álcázott műholdas képeket tesz közzé a közel-keleti katonai állásokról, ily módon célzási adatokat szolgáltatva ezekről. Tehát a fentiek magyarázzák, hogy Irán miért tud meglepő pontossággal csapásokat mérni; például Jordániában egy THAAD nevű légvédelmi radart is telibe találtak.

Mindezt azért írtam le ennyire részletesen, hogy egyértelmű legyen: Irán nincs egyedül ebben a küzdelemben. Kína olyan eszközöket adott a kezébe, amelyekkel az amerikai–izraeli támadás sikerét jelentősen késleltetni tudják, és mint tudjuk, aki időt nyer, az életet nyer. De fel kell tennünk azt a kérdést, hogy mi indokolja mindezt Kína részéről, és igazából ez az érdekes része a dolognak. Itt kell a gazdasági és politikai összefüggésekre ráfókuszálnunk, mert mindaz, amit részleteztem, csak a felszín; most a gazdasági mozgatórugókat keressük meg.

A Közel-Kelet olajának ellenőrzése és az olajszállítási útvonalak fontossága Kínát és úgy általában Kelet-Ázsiát, Japánt főleg az iráni háború kapcsán nagyon kellemetlenül érintette a kibontakozó olajválság, amely sokkal súlyosabb náluk, mint az amerikaiaknál és az európaiaknál. Továbbá a napokban az izraeli miniszterelnök felemlegette azokat az elég régóta létező amerikai–izraeli terveket – melyeket egyébként az Ábrahám-megállapodások is tartalmaztak –, hogy új olajvezetékeket építsenek, abból a célból, hogy a két fojtópontot, amit Irán ellenőriz a Hormuzi-szorosnál és a Vörös-tengeren, kikerüljék. 

Ezek az új olajvezetékek egyrészt Izraelt tennék meg a fő elosztóközpontnak, másrészt az Öböl olaját szinte teljesen a Földközi-tenger felé irányítanák át, tehát egyfajta eurocentrikus útvonal jönne létre, ami rém kellemetlen lenne a folyamatosan nyersanyagra éhes Kína számára. Tehát egyszerűen nem hagyhatják annyiban a dolgot, ha az ellátásukról akarnak gondoskodni, főleg azután, hogy kiszorultak Venezuelából.

Az arabok sincsenek elragadtatva a tervtől, ellentmondásos viszonyukat tekintve Izraellel. Vonakodásukat az is mutatja, hogy Trump nagyon csúnyán és minősíthetetlenül beszólt a szaúdi koronahercegnek egy szaúdi rendezvényen, arab kulturális mércék szerint vérig sértve a herceget. Bár a szaúdi herceg maga is szorgalmazta a háború elindítását, az ő célja inkább a rezsim gyengítése lehetett, és azt talán ő maga sem látta előre, hogy Irán milyen intenzitással támadja meg az arab országokat, és hogy a futurisztikus luxusvárosaikat pillanatok alatt redukálhatják szellemvárosokká. Szóval az arabok minimum elárulva érzik magukat, hasonlóképpen ahhoz a pillanathoz, amikor az angolok és a franciák egységes arab államot ígértek nekik, ha fellázadnak az oszmánok ellen, ahhoz, hogy aztán szépen szétszabdalják őket a saját érdekeik mentén. 

Most meg azzal szembesülnek, hogy az olajútvonalak lényegében szinte teljesen kikerülnének az ellenőrzésük alól, és az Egyesült Államok hatalmas áron biztosított védelmi ígéretei lényegében nem sokat érnek. A tetejébe Trump még azt is fontolgatja, hogy velük fizetteti ki a jelenlegi háború árát, mintha nem érte volna máris őket tetemes kár, és mintha eddig is ne finanszírozták volna a petrodollárt.

Szóval ez állhat az arabok tessék-lássék nyilatkozatai mögött, és azon határozott elzárkózás mögött, hogy belépjenek a háborúba. Minden jel szerint elhatározták, hogy kivárják a konfliktus végét, és az új helyzethez alkalmazkodnak majd. Az arab érdek nem ideológiai és nem is nemzeti alapú ebben a kontextusban, hanem gazdasági, tehát ha Amerika nagyon megszorongatja őket gazdaságilag, az nyilvánvalóan Kína felé tolhatja majd őket.

A petrodollár jövője

Bármilyen elemzés a Közel-Keleten nem hagyhatja figyelmen kívül a petrodollárt, ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni, ugyanis a petrodollár nélkül nem fenntartható a harmincvalahány trillió dolláros amerikai államadósság, ezen nincs mit rugózni, ez tény. A jelenlegi konfliktus lényegében a petrodollár jövőjéről szól, vagyis hogy sikerül-e a dollár iránti keresletet fenntartani az amerikai gazdaság teljesítményétől függetlenül. És ilyen tekintetben azt kell mondanom, sajnos, hogy Trumpnak sikerült lábon lőnie az amerikai gazdaságot, mert nincs olyan vám a nap alatt, amivel a petrodollárt ki lehetne váltani.

A jelenlegi helyzet pedig máris kedvező lett a jüan számára, hiszen Irán nagy hajlandóságot mutat a jüan mint pénzügyi eszköz kikényszerítésére az áthaladó szállítmányok esetében. Ez beszédes a jövőre nézve. Ha így haladnak tovább a dolgok, megvan rá a hosszú távú esély, hogy a Közel-Kelet egy jelentős része és az olajútvonalak feletti ellenőrzés Kína ölébe hullik, paradox módon anélkül, hogy Kínának különösebben meg kellene erőltetnie magát. Sokkal inkább arról van szó, hogy ügyesen fel tudja használni az előállt helyzetet. Arról nem is szólva, hogy újabb amerikai hadihajót vontak ki Japán vizeiről és irányítottak át a Közel-Keletre, ami zene Kína füleinek. Japán is elgondolkodhat az amerikai védelem hatékonyságáról. 

Ha Kína ügyesen mozog, és megnyeri magának a Trump által megalázott öböl-monarchiákat, akiket végső soron tulajdonképpen csak az érdekel, hogy jó áron adják el az olajukat, és ne bombázzák őket szét, s valami minimális tiszteletet mutassanak feléjük a pénzükért cserébe, akkor jó esélye van a petrojüanra, és nyilvánvalóan hosszú távon, előbb-utóbb ennek az elérése a célja, mert a globális gazdasági dominanciáénak ez az egyik kulcsa.

Summa summarum, nem tudjuk, hogyan végződik ez a konfliktus, de az bizonyos, hogy Kínának olyan érdekei vannak a régióban, amelyeket nem enged könnyen el. Az amerikai vezetés pedig belekerült a mission creep és az eszkaláció csapdájába, és kissé kínos szemlélni, ahogy Trump a nyilatkozatai időzítésével próbálja manipulálni az olajpiacokat. Ez sok mindent elárul, elsősorban az amerikai stratégia hiányáról. Egyelőre az időhúzás megy: Trump ugyanis visszariadt a szárazföldi erők alkalmazásától pillanatnyilag, és inkább a szövetségesek fenyegetésével van elfoglalva, mintha nem értené, hogy a szoros biztosítása elsősorban Amerika érdeke. 

Mert ha tényleg Európa és az arabok kezdik kezelni a szorost, akkor mi akadályozza őket, hogy egyezséget kössenek Iránnal és Kínával? Főleg, hogy Trump félóránként fenyegeti őket a NATO-ból való kilépéssel és a teljes védelmi rendszer visszavonásával, miközben mind Kanada, mind az Unió, mind az Öböl országok elkezdtek óvatosan tapogatózni Kína felé? Hagyjuk nyitva ezt a kérdést.