Bizonyára szinte mindenki hallott már arról, hogy Trump elnök a kőkorba akarja visszabombázni Iránt, hogy Netanjahu miniszterelnök is Amaleket emlegetett (az ellenfél teljes megsemmisítése mind egy szálig), vagy hogy Pete Hegseth hadügyminiszter egyrészt egy nagy Jeruzsálem-keresztet tetováltatott magára, valamint hogy meglehetősen közel áll hozzá az a „tradwest” ideológia, mely a keresztes háborúkat glorifikálja mint a civilizációs ellenállás egyik módozatát, és hogy a harcba induló amerikai katonákat egyfajta vallásháború megvívására ösztönözték.

Mindezek kapcsán, így Húsvét táján az ember akaratlanul is önmagába néz, és ezen köldöknézés során összehasonlítja a húsvét keresztényi szellemét, a krisztusi megváltás szeretetből való áldozatának szépségét azzal az intenzív és meglehetősen furcsa, vallási jelleget öltött háborús retorikával, melyet a Trump-adminisztráció egy ideje használ. Ma arról fogok hangosan gondolkodni, hogy mi lehet ennek az oka, és hogy miért jelentős és kimondottan ijesztő fordulat ez európai civilizációs szempontból.

A szakrális háborúk jellege a felvilágosodás előtt

Fontos, hogy már startból tisztázzuk: míg az európai politikai kultúra gyökerei valóban a kereszténységből nőttek ki, az igazi civilizációs fordulatot, amely a mai napig meghatározza az európai politikafilozófiát, a felvilágosodás hozta el. A felvilágosodás előtt a háborúk szakrális jellege teljesen normális volt, a vallásháborúk meghatározó jelentőségűek voltak.

A szakrális háború jellegéről beszélnünk kell, ugyanis a vallási központúság magával hordoz egy sor olyan jellemzőt, amelyek teljesen elfogadottak voltak, de a felvilágosodás kiszűrte ezeket a gyakorlatból. Normális volt például a teljes közösség büntetése egy-egy konfliktusban (ez a gyakorlat még a rómaiaktól származott, akiknek a jogi struktúrájában nem létezett az egyéni felelősség, ezért a közösség büntetése az egyén felelőssége miatt teljesen megszokott dolog volt, pl. „decimáció”), vagyis a kora középkor politikafilozófiája vallási és abszolút volt. Pontosabban: nem volt helye a kompromisszumnak (az eretnekekkel nincs mit vitázni, ki kell irtani őket, pl. a franciaországi katarok teljes kiirtása), valamint szinte minden konfliktus identitásalapú volt.

Például a keresztes háborúk a keresztény identitás elsődlegességére építettek, és eleve mindenki egy bizonyos oldalra született, ezek a törésvonalak nem voltak átjárhatók. Továbbá egy nagyon fontos jellemző, hogy a szakrális háború éppen a totális volta miatt egyfajta „forever war” jelleget öltött, és a totális jelleg miatt ugyanolyan véres körülmények között ciklikusan ismétlődött. Gondoljunk csak a korszakot végül lezáró harmincéves háborúra, mely során Németország lakosságának mintegy harminc-negyven százaléka pusztult ki.

Tehát a nyugati civilizáció háborús etikája egy olyan véres ciklikusság elutasításából fejlődött ki, melynek központjában a szakrális háborúk álltak. Ebből vonták le azt a nagyon helyes következtetést, hogy amikor a háború szakrális keretek közé kerül, akkor egyrészt kollektív jelleget ölt (reformátusok katolikusok ellen, vagy keresztények harcolnak muszlimok ellen, „opt out” nélkül), és a kollektív büntetés is normává válik („a kőkorszakba lesz az egész ország visszabombázva”). Ugyanakkor a konfliktusok abszolutizmusa és fatalizmusa miatt egyszerűen soha nem lehet pontot tenni a végükre (mivel egy-egy közösségre a teljes megsemmisítés várt, a háborús törésvonalak évszázadokra befagytak, pl. Ismétlődő keresztes háborúk).

A felvilágosodás: a ráció mint keretezés a politikában

Ezzel szemben a felvilágosodás szinte teljes szakítást jelentett a korábbi gyakorlattal, és a szakralitást az élet szinte minden területén zárójelbe tette, legyen az a tudomány, a politika vagy maga a háború. A felvilágosodás nagy politikai gondolkodói (John Locke, Montesquieu, Rousseau, Kant, Newton stb.) voltak azok, akik az első lépéseket megtették abba az irányba, hogy a vallást és a politikát (de a tudományt is) egymástól elválasszák, és a szakralitás helyett a rációt helyezzék a politikai gondolkodás és a társadalomszervezés központi gondolatává.

Ez fontos mérföldkő az emberiség történetében, ennek köszönhetjük elsősorban a modernitást. Pontosabban: szekularizáció nélkül egyszerűen nem létezne modernitás. Mivel itt ma a háborús retorikáról és az iráni konfliktus szakrális keretezéséről beszélünk, fontos kiemelnünk, hogy a felvilágosodás nem szüntette meg a konfliktusokat, de teljesen átkeretezte az ideológiájukat, és ettől kezdve a háború racionális államérdekhez kezdett kötődni.(Gondoljunk bele: korábban mekkora szerepe volt a pápának például az európai politika minden vetületében. Lényegében 390-től kezdve a vesztfáliai békéig a pápa politikai befolyása megkérdőjelezhetetlen volt, ez ma szinte érthetetlen és felfoghatatlan sokunk számára.)

Továbbá, a felvilágosodással együtt jelent meg a modern értelemben vett diplomácia, vagyis hogy az ellenfél nem kiirtandó abszolút gonosz, hanem államérdek mentén tárgyaló fél, és a politikai gondolkodás a vallási alap helyett világi megfontolásokra (gazdaság, államérdek) tolódott át. Ezen alapok nélkül nyilvánvalóan nem létezne a realista politikai iskola sem, amely lehetővé tette a második világháború olyan módon való lezárását, hogy az meglehetősen hosszú időre békét eredményezett az európai kontinensen.

Egyes amerikai keresztények szó szerinti Biblia-értelmezése

Miközben az európai kontinensen a történelmi egyházak fejlődéstörténetét nagymértékben meghatározta a felvilágosodás, mely során ők a politikából visszavonultak a karitatív társadalmi tevékenységek és a spiritualitás mint értéktöbblet képviseletéhez, addig az Egyesült Államokban megjelent egy olyan, eredetileg a kereszténységből kinőtt modern irányzat, amely közben elvetette a Krisztus-központúságot, és a Bibliát mint geopolitikai próféciák forrását kezdte szó szerint értelmezni.

Itt különösen arra az irányzatra kell figyelnünk, melyet „dispensationalism”-nak hívnak, és amelyet az különböztet meg minden fősodratú keresztény iskolától, hogy a történelmet korszakokra osztja („dispensations”), vagyis Krisztus korszaka szerintük már elmúlt, és a mostani korszak erőteljesen kapcsolódik a végső ítélet eljöveteléhez, melyhez aztán mindenféle politikai próféciát kötnek. Ezen közösségek elsősorban azok, amelyek tehát a közel-keleti amerikai intervencionalizmus fő támogatói. Ha azt mondom, hogy Lindsey Graham választókerületében, Dél-Karolinában nagyon sok a „dispensationalist”, akkor máris tetten érhető, hogy miért tolódott el a Trump-féle háborús hangnem a szakrális háborúk keretrendszere felé.

Fontos kiemelni, hogy ez az irányzat nem a legnépesebb keresztény tábor, ugyanakkor mivel az ő meglátásukban a politika és a szakralitás egybefonódik, egy a politikai életben intenzíven részt vevő irányzatról van szó, melynek politikai befolyása jelentős. Trump személyes lelkipásztora is egy ilyen geopolitikailag motivált neoprotestáns irányzatból került ki.

A Jeruzsálem-kereszt és a keresztes ideológia beemelése a politikába

Pete Hegseth hadügyminiszter köztudottan egy hatalmas Jeruzsálem-keresztet tetováltatott magára. Nézzük meg tehát közelebbről, honnan származik ez a kereszt, és minek, kinek volt a szimbóluma évszázadokon át. A Jeruzsálemi keresztnél ugyanis semmi sem tudná jobban jellemezni a szakrális és a politikai összefonódását, ugyanis ez a szimbólum a keresztes, keresztény szentföldi, jeruzsálemi királyok politikai jelképe volt, pontosabban Gottfried von Bouillon keresztes uralkodó és utódainak politikai jelképe 1099 és 1291 között.

Nincs ahogy ne vegyük észre a párhuzamot: ha valaki ezt a szimbólumot politikai keretek között használja, egy olyan, ezer évvel ezelőtti vallásháborús keretet idéz fel, amelynek politikai céljai voltak. Tehát a Jeruzsálem-kereszt pontosan arra a politikai konstrukcióra utal vissza, amelyet a felvilágosodás erőteljesen szétválasztott, megbontott, és ahhoz a felvilágosodás előtti gyakorlathoz való ideológiai visszatérést jelenti, mely során valamiféle isteni küldetés az alap, azzal szemben, hogy a modern politikát és a modern háborúkat a geopolitikai és az államérdek világi megfontolásai határozzák meg.

Összegezve: a jeruzsálemi keresztény királyság tehát lényegében a felvilágosodás előtti szakrális államiság egyik tipikus modellje. Nincs tudomásunk arról, hogy Pete Hegseth milyen megfontolások alapján tetováltatta magára pontosan ezt a szimbólumot, de az a tény, hogy melléje tetováltatta a „Deus vult” jelszót, ami a keresztes lovagok harci jelszava volt, valamint a „kafir”, vagyis az arab „hitetlen” szót, amellett szól, hogy hadügyminiszterként nyugodtan értelmezhetjük a szakrális háború elkötelezettjének.

Továbbá azon megnyilatkozásai, melyek arról szólnak, hogy félre kell tenni a modern hadviselés „rules of engagement” szabályzatát, amely a hadszíntéri erőszakot valamiféle minimális morális keretek közé szorítaná, arról is tanúskodnak, hogy Hegseth a totális, identitásalapú háború híve, ahol nincs helye kompromisszumnak, és a teljes közösség mint célpont nem problematikus számára. Ez nagyon is illeszkedik a szakrális háború keretrendszerébe. Ilyen körülmények között válik érthetővé, hogy az adminisztráció miért tartja normálisnak a nyílt támadásokat olyan civil struktúrák ellen, mint hidak vagy áramfejlesztő központok, ugyanis az ezzel kapcsolatos nyíltság a nyugati retorikában elképzelhetetlen volt az elmúlt pár évtizedben.

Ideológiai és civilizációs regresszió

Egy olyan ideológiai regressziónak vagyunk tehát tanúi, mely során a Közel-Keleten vívott háborúk óhatatlanul vallási, szakrális és civilizációs keretet öltenek. Az iráni teokratikus rezsimmel egy olyan amerikai politikai vezetés ütközik, amely maga is hisz valamiféle kozmikus isteni rendben mint a politikai kurzus alapjában, és mint a kurzusból adódó konfliktusok kezelésének keretében.

Ami mindezt ijesztővé teszi, az az, hogy ez a fajta ideológiai regresszió több évszázad tapasztalatát teszi zárójelbe, mely során a felvilágosodás ideológiáján keresztül dominánssá vált az az elképzelés, hogy az ellenség megőrzi emberi státuszát, a háborúnak arányos célnak kell lennie, és hogy a háború végső soron egyfajta szabályozott erőszak, mely során vannak minimális morális kötelezettségek. A felvilágosodás létrehozta mindennek az intézményrendszerét: az alkotmányokat, a nemzetközi jogot, a diplomáciai testületeket, a háborús bűnök fogalomrendszerét.

Figyeljünk mindenkit gyanakvással, aki elveti ezen intézmények fontosságát a leplezetlenül elszabadított erőszakkal szemben, mert ezek az intézmények jelentenek védelmet a totális háborúkkal szemben. Volt elég ezekből Európában, és ezek jövőbeli elkerülése mindannyiunk elemi érdeke a Földön, ugyanis a kereszteseknek nem voltak nukleáris fegyverei, tehát tehát egy totális háború eredménye ma egészen másképpen fog kinézni.

Tekintve a globális ellátási láncokat, a globális gazdasági összefonódásokat, ezek már nem lokalizált háborúk, mint a kora középkorban, hanem mindenkire hatással vannak a bolygón, fontos tehát, hogy ne a szakralitás totális jellege, hanem a racionalitás és a diplomácia határozza meg a továbbiakban is a globális politika irányvonalát, mert az végzetes lenne, ha egy totális háború mindannyiunkat a kőkorszakba vetne vissza.