Az elmúlt pár napban a világ a körmét rágta izgalmában, hogy Trump beváltja-e extrém fenyegetéseit, melyek során nem egyebet állított, mint azt, hogy eltörölné az iráni civilizációt. Úgy tűnik, hogy a helyzetet Vance alelnök és Pakisztánon keresztül Kína oldotta valamelyest fel, két olyan szereplő, akiknek az állt érdekében, hogy a pattanásig feszült helyzetet, mely kapcsán egyesek már nukleáris bombát vizionáltak, legalább ideiglenesen valamiféle nyugvópontra állítsák. A mai gyorselemzésben a tárgyalások hátterével foglalkozunk, és azzal, hogy ki járt jól ezzel az eredménnyel, valamint hogy mi következhet mindebből a jövőre nézve.

Az iráni háború elindulása után Vance alelnök feltűnő hallgatásba burkolózott, ami a politika nyelvén azt jelenti, hogy nem értett egyet a háborúval, ugyanakkor Joe Kenttel, a terrorelhárítás lemondott vezetőjével ellentétben nem lépett ezzel előre és nem tiltakozott nyilvánosan, hanem a kellő pillanatra várt ahhoz, hogy az álláspontját belülről érvényesítse.

Mindeközben a MAGA mozgalom fő korifeusai és vezéralakjai nagyon nagy mértékben elhatárolódtak Trumptól, ezúttal nemcsak Tucker Carlson beszélt nyíltan az iráni háború ellen, de Megyn Kelly, Tim Dillon, Joe Rogan, Alex Jones, szóval lényegében az összes nagyágyú. Alex Jones odáig ment, hogy elsírta magát abbéli aggodalmában, hogy Trumpot „elveszítettük”, és itt elsősorban az elnök mentális és fizikai egészségére gondolt. A MAGA fórumain kitárgyalták azt is, hogy Vance milyen mélyen hallgat, és arra a következtetésre jutottak, hogy jól teszi, és remélték, hogy a kellő pillanatban színre lép.

Azt ugyanis a MAGA-ban is tudják, hogy az egyetlen ember, akinek van politikai autonómiája az adminisztrációban, az Vance, éspedig amiatt, hogy a kampányához szükséges szinte összes pénzügyi támogatást a Szilícium-völgyből kapta, míg például Marco Rubio kampánytámogatása ezzel szemben a republikánusok neokon szárnyát támogató pénzügyi körökből származik, tehát ebből kifolyólag a külpolitikai kérdésekben Vance-nek jelentős a mozgástere, lévén, hogy mögötte nem a neokonok, hanem maga a Szilícium-völgy áll. 

A Szilícium-völgynek pedig egyáltalán nem érdeke semmilyen olyan háború, amely az üzemanyagok árát jelentősen felviszi, tekintve, hogy maguk is hatalmas nyersanyagfelhasználók, meg aztán az sem tetszett nekik, hogy az Öbölben több adatközpontjukat felrobbantották, de az sem, hogy az a pénz, amit az Öböl menti államok eddig az AI-technológia fejlesztésébe fordítottak, hirtelen kérdésessé vált.

Vance nagyfokú politikai véleménykülönbségét alátámasztja a NYT tegnapi, nagyon részletes cikke is (How Trump Took the US to War to Iran), melyben tényleg a legapróbb részletekig beszámolnak arról a két „war room” találkozóról, amelyeken eldőlt, hogy háborút indítanak Irán ellen. A cikkben belső forrásokat szólaltatnak meg, amelyek elmondják, hogy a háborút egy Moszad/Netanjahu-tájékoztatás előzte meg, mely során az izraeliek nagyon sikeresen meggyőzték Trumpot arról, hogy az iráni rezsimváltásnak eljött az ideje, és alternatívaként Reza Pahlavit, a sah fiát nevezték meg mint jelöltet a rezsim vezetésének átvételére. A cikkben az is benne van, hogy azzal szemben, amit az izraeliek mondtak, az amerikai titkosszolgálatok teljesen elvetették az ötletet, az egész megközelítést nagyon rossznak tartották, főleg a CIA igazgatója tiltakozott, és a „farcical” („nevetséges”) szóval írta le az izraeli értékeléseket. Maga Rubio sem tartotta az egészet jó ötletnek, de az egyedüli személy az adminisztrációban, aki igyekezett jobb belátásra bírni az elnököt, az J. D. Vance volt.

Vance a háborút „nagyfokú forráselvonásnak”, „méregdrágának” nevezte, és a rezsimváltást katasztrófának tartotta („disaster”). A cikkből az is kiderül, hogy Trumpot mind a titkosszolgálat, mind a katonai vezetés figyelmeztette a Hormuzi-szorossal kapcsolatos későbbi komplikációkra, de ő ezeket egyszerűen elvetette mint olyan eshetőségeket, amelyekre nem kerül majd sor.

Nagyjából ezek az okai annak, hogy Vance ezután mély hallgatásba burkolózott, és a háború arca így Trump, Rubio és Hegseth hadügyminiszter lettek. Ugyanakkor amikor a helyzet olyan méretűvé eszkalálódott, hogy Trump az iráni civilizáció eltörlésével kezdett fenyegetőzni, Vance a Szilícium-völgy támogatásával elérkezettnek látta az időt, hogy az extrém fenyegetésekbe torkolló és egyre jobban elharapózó konfliktusban az elnököt rávegye arra, hogy állítsa félre a tárgyalásokból Kushnert mint főtárgyalót. Az Axios jelentése szerint Vance ezután folyamatosan kapcsolatban állt a pakisztániakkal, és Witkoffot is sikerült felülírnia, végül Trump Vance rábeszélésére belement a tűzszünetbe.

Presztízs és precedens Kína számára

A másik oldalon is érdekes a helyzet, ugyanis mint korábban írtam, Irán nem egyedül harcolt, hanem Kína nagyon is jelentős segítségével. Az a tény, hogy Kína rá tudta venni Iránt a tűzszünet megkötésére, jelzi, hogy Kínának mekkora befolyása van már most a régióban. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a szorost nem az Egyesült Államok katonai ereje, hanem Kína diplomáciai sakkjátszmája nyitotta meg. Bár Trump is elismerte, valamint a WJS és az Axios is írt erről, Kína mégsem dicsekszik a dologgal, sőt nyíltan fel sem vállalta, hogy mediátor volt, inkább Pakisztánt használták egyfajta frontnak maguk leplezésére. 

Mindenesetre Pakisztán Kína legfontosabb stratégiai partnere, és Pakisztán egymaga semmiképpen nem vállalt volna be egy ilyen súlyú diplomáciai közvetítést, ha nem érzi maga mögött Kína jóváhagyását. (A NYT beszámolt arról, hogy egy pakisztáni küldöttség Kínában járt a tárgyalásokat megelőzően, és egy kínai külpolitikai szakértő, Wu Xinbo, a Fudan Egyetem professzora szerint Kína nemcsak Pakisztánt tolta oda a tárgyalásokhoz, hanem Iránt is „bátorította” a tűzszünetre.)

Kínának pedig, mint korábban részletesen kifejtettem, elemi érdeke a szoros megnyitása, hiszen semmiképpen nem akarják, hogy az olaj majd vezetékeken a Földközi-tenger felé legyen átirányítva, mert ha az megtörténne, akkor ők lemaradnának az Öböl olajáról, s ebből az is következne, hogy ez esetben az ő hosszú távú tervüknek, a petrojüannak is annyi. Kiderült, hogy Kína hatékonyan tud közbelépni, és Iránt a tárgyalóasztalhoz tudta ültetni, vagyis ez a fajta viszony már nem partneri viszony, hanem függőségi. Ez már meghaladja a diplomáciai nyomás kereteit, ez már regionális befolyás és gazdasági kontroll is egyben. Mindenesetre az orosz háborúval ellentétben Kína itt határozottan közbelépett és érvényesítette az akaratát a saját érdekei mentén, aminek az lett az eredménye, hogy Irán megnyitotta a szorost, és ezzel csökkentette Kína gazdasági veszteségeit. 

Mindezekből azt a következtetést vonom le, hogy beigazolódott az a gyanú, miszerint Kína ebben a helyzetben nem aktív háborús résztvevő, hanem ennél sokkal több: strukturális résztvevő. Mindez alapvető geopolitikai változást jelent, mely érdekes módon egyszerre vág egybe Vance alelnök non-intervencionalista és izolacionista elveivel, valamint Kína azon álmaival, hogy ő ellenőrizze a globális kereskedelem gócpontjait. Nem csoda, hogy ennyire megtalálták a közös hangot. Kína most megmutatta, hogy képes olyan dolgot elérni a régióban diplomáciával, amit Washington erőszakkal sem volt képes. Ez biztosítja Kína presztízsét hatalmi tényezőként, valamint precedenst is jelent arra nézve, hogy a regionális szereplők most már pontosan tudják, hogy ezt az eredményt ki érte el, és ez a jövőre nézve finoman szólva is gyengíti az amerikai regionális dominanciát.

Vance megerősödve került ki a Rubióval való versenyfutásból

Egy olyan pillanatban, amikor az egész világ Trump elnök követhetetlen és aggodalomra okot adó magatartása és minősíthetetlen posztjai miatt aggódott, Vance egy koherens, megbízható, kompetens és a helyzetet pontosan felmérő, arra megoldásokat kereső és találó politikai aktorként lépett fel. Ez megnyugtatta a MAGA-tábort, mert a magyarországi látogatása alatt nagyon jól szereplő Vance visszaadta abbéli bizalmukat, hogy a MAGAt nem kell temetniük, mert Vance életben tudja tartani a neokonok háborúja által szétzilált mozgalmat. Vance, bár Trumppal szemben lefutotta a kötelező köröket, egyértelműen az utolsó pillanatban a helyzetet megoldó józan és racionális szereplőként pozicionálta magát, stratégiai türelemmel kivárva magához ragadta a kezdeményezést, és így lényegében kirántotta a szőnyeget a neokonok nagy reménysége, Rubio alól.

A két valódi politikai haszonélvező tehát a non-intervencionalista alelnök, aki amúgy is sokkal kevesebb jelentőséget tulajdonítana a Közel-Keletnek, és Kína, az a hatalom, amely egyetlen katonát sem mozgatott meg a konfliktusban, de gondoskodott arról, hogy nélküle ne lehessen döntést hozni a Közel-Keleten.

Az izraeli ellenállás a háború befejezésére

Csakhogy mégis van egy utolsó csavar a történetben: tekintettel arra, hogy a NYT jelentése szerint a háborút egyértelműen izraeli titkosszolgálati tanács mentén robbantotta ki Trump, az is nyilvánvaló, hogy az izraeliek együttműködése nélkül nem nagyon lehet lezárni. Márpedig úgy tűnik, hogy az izraeli közvélemény nagyon elégedetlennek mutatkozott Netanjahuval szemben, azt rótták fel neki, hogy a háború nem hozott egyelőre semmilyen konkrét stratégiai eredményt számukra, a sok szenvedés ellenére, amin az izraeli lakosság átélt az utóbbi napokban az iráni csapások alatt. Továbbá a WSJ szerint az izraelieket kihagyták a pakisztáni megbeszélésekből, és Netanjahu a kész tényekkel szembesült, ezért aztán bár a tűzszünetet magát nem bírálta, talált egy fogást rajta, pontosabban azt, hogy nem tekintik Libanonra is érvényesnek a tűzszünetet.

Ez erős fogás, ugyanis Libanon Irán számára nemcsak ideológiailag fontos, hanem a stratégiai védelmi mélység miatt is, több katonai szakértő szerint Izrael addig várt a támadással, amíg Szíriában sikerült a rezsimváltás, majd amikor a Hezbollah vezetését is sikerült meggyengíteni. Ezért Dél-Libanon elfoglalását engedni és a helyi proxykat ott feláldozni nagy érvágás lenne Iránnak, valamint egyes elemzők szerint a Hezbollah támadásait most konkrétan az iráni katonai vezetés koordinálja. Tehát nem olyan egyszerű ezt elengedni.

Nagyon sok függ tehát attól, hogy alakulnak majd a tűzszüneti tárgyalások Pakisztánban, melyeket ezúttal J. D. Vance vezet, bár a két másik tárgyaló továbbra is Witkoff és Kushner. Kérdés, hogy Kína tud-e hatni Iránra annyira, hogy Irán beáldozza a Hezbollahot és elengedje Dél-Libanont. Ez lett a tárgyalások sarkalatos eleme az urándúsítás mellett, tehát ezen tényleg nagyon sok múlik, vagyis ez új és kemény teszt Vance számára. Abból, ahogyan Irán ismét szinte azonnal a szoros lezárásával fenyegetett, és aztán ezt meg is tették, az mutatja, hogy legalábbis egyelőre erre még Kína kedvéért sem hajlandók. Kérdés, hogy Kína majd mit lép erre: tovább támogatják-e Iránt (minden bizonnyal igen), és kivárnak-e egy másik, kedvezőbb, később nyíló alkalomra?

Most már Trump is szeretné lezárni a háborút, mivel karnyújtásnyi távolságba kerültek a középidős választások, amikor nagyon kockázatos lenne számára egy nagy veszteségekkel zajló háború, ugyanis azt maga is elismerte, hogy ha a demokraták jelentős győzelmet aratnak ősszel, akkor ellene impeachment eljárás indítását tervezik, tehát Trumpnak is elemi érdeke jelenleg, hogy valahogy kiszálljon a háborúból.

A nagy képen azonban ez az utóbbi intermezzo nem változtat: ha folytatódik is a háború, az erőviszonyok most már nem változnak jelentősen, a háború folytatása azt jelenti, hogy a tűzszünetet megelőző tarthatatlan helyzet ismét előáll. Az amerikai vezetés ugyanazokkal a problémákkal és dilemmákkal szembesül, amelyekkel a tűzszünet előtt. Az egyetlen módja a katonai szakértők szerint Irán legyőzésének, ha nukleáris fegyvereket vetnek be, hasonlóan Japánhoz. Ez azonban egy olyan civilizációs vörös vonal, amelynek mélyreható és hosszú távú következményei lesznek az egész világra nézve. Akárhonnan nézem, a Közel-Keleten lezárult egy geopolitikai korszak, és elindult egy új, amelynek a részletei az elkövetkező években alakulnak és bontakoznak ki, de az biztos, hogy az eddigi hatalmi egyensúly elbillent egy teljesen másik irányba, kelet felé.