Szeptember 11-én immár negyed évszázad telt el azóta, hogy a világ gyökeresen megváltozott, miután az al-Káida 19 terroristája négy utasszállító gépet térített el, és ezzel az Egyesült Államokat minden korábbinál súlyosabb terrortámadás érte. A World Trade Center ikertornyai megsemmisültek, egy gép a Pentagon épületébe csapódott, egy pedig Pennsylvania államban zuhant le. A terrorszervezet akciója következtében mintegy 3000 ember vesztette életét a hivatalos statisztikák szerint.

Az idei évfordulón talán még több szó esett arról az ominózus 2001. szeptember 11-ről, mint az elmúlt években, amely a 25. évforduló kontextusában érthető is. Van azonban ennek a napnak még egy különös vonatkozása, amely utólag vált történelmi jelentőségűvé, mégpedig több, különös összefüggés okán.

Vannak ugyanis lemezek, amelyeknek a megjelenési dátuma egyszerű adat egy zenekar a diszkográfiájában, és van a Slayer kilencedik stúdióalbuma, a God Hates Us All, amely pontosan 2001. szeptember 11-én jelent meg. De mitől is ennyire különleges egy metálalbum megjelenése, hisz sokkal nagyobb hatással volt a világra az ikertornyokba csapódó repülők látványa, mint bármely művészi alkotás, legalábbis azokban a napokban egészen biztosan. Az is igaz, hogy az album megjelenésének dátuma csupán egy véletlen egybeesés és a God Hates Us All nem a szeptember 11-i merényletekre reagáló album, mert az anyag elkészülte, címe és dalszövegei mind megelőzték az eseményt. A kapcsolat tehát utólagos, történelmi és kulturális természetű, de mégsem lehet véletlen, hogy a szeptember 11-et követő időszakban sokan felkapták a fejüket, mivel valahogy olyan dolgot sikerült összehozni a kalifornai thrash metál-úttörőknek, amely mintegy előrevetítette a világ egészét befolyásoló tragikus eseményeket. Ugyanis a Slayer egyik legagresszívebb, az intézményes vallás jogosultságát megkérdőjelező és az emberi természet sötét oldalát ábrázoló víziója pontosan azon a napon került volna a boltokba, amikor a nyugati világ számára hirtelen kézzelfogható valósággá vált mindaz a káosz, erőszak és rettegés, amelyről a zenekar addig évtizedeken keresztül énekelt.

A dátum kegyetlen iróniája annál erősebb, mert a God Hates Us All egyik központi témája éppen a hit és az erőszak kapcsolata. A Slayer mindig is szeretett tabukat feszegetni, de ezen a lemezen a vallásellenesség már nem egyszerű horrorisztikus kellék vagy sátáni póz. Kerry King és az azóta már elhunyt Jeff Hannemann dalszövegeiben a vallás egy olyan rendszerként jelenik meg, amely képtelen választ adni a világ szenvedésére: ha létezik egy mindenható és jóságos Isten, hogyan történhet meg mindaz, ami körülöttünk történik? Miért létezik gyilkosság, háború, terror, gyűlölet és értelmetlen halál? Ez a kérdés természetesen nem új a Slayer történetében (erről bővebben a Jeff Hannemann halálának tízéves évfordulóján közölt cikkben írtunk, mert a banda klasszikus korszakának tekintett időszakban született lemezek, mint a Reign in Blood, a South of Heaven vagy a Seasons in the Abyss világában is jelen volt az emberi brutalitás és a vallási képmutatás. A God Hates Us All azonban már nem annyira a pokolról és az okkultizmusról beszél, mint inkább arról a pokolról, amelyet maguk az emberek teremtenek, és valahol ettől lett ez a lemez – akaratlanul és tragikus módon – különösen hátborzongató 2001 szeptemberében.

Elég, ha csak a címéből indulunk ki, ami magyarul valahogy úgy hangzik, hogy Isten gyűlöl mindannyiunkat. Kétségtelenül sokatmondó, és ha az ember a lemez dalszövegeit górcső alá veszi, akkor az optimizmusra okot adó elemek száma kb. a nullával konvergál. Mert a Slayer 25 évvel ezelőtti anyaga talán a Reign In Blood 1986-os megjelenése óta az egyik legbrutálisabb és közvetlen mondanivalóval támadó és letaglózó zenei manifesztum. Külön érdekesség, hogy a lemez címével egyező tétel a 13 dal között nincs, a God Hates Us All szókapcsolat a második Disciple – ami azóta is a Slayer élő koncertjeinek egyik kihagyhatatlan darabja – című második nóta refrénje, amelyből úgy lett albumcím, hogy az akkoriban a zenekarral szoros viszonyt fenntartó Pantera tagjai azon kezdtek agyalni, hogy mennyire jól nézne ki ez egy pólón. Kerry King dalszerző-gitáros viszont úgy gondolta, hogy nem egyszerűen csak pólóra kellene nyomtatni, hanem kiválóan összefoglalja a lemez teljes mondanivalóját. Mintegy mellékesen ebből azért származott némi bonyodalom, ugyanis már a megjelenés előtt a cím több országban, finoman szólva, visszatetszést keltett, de amikor az illetékes grémiumok az eredeti borítóval is szembesültek, azt abban a formában csont nélkül betiltották. Így aztán némi újratervezést követően, a cím maradt ugyan, a kiadvány viszont egy jóval visszafogottabb borítóval került a boltokba, épp 2001. szeptember 11-én.

Ami a zenei vonalat illeti, azt tudni kell, hogy a Slayer az 1990-es évek második felében vesztett valamennyit abból a könyörtelen lendületből, amely a thrash metal történetének egyik legfontosabb zenekarává tette és fokozatosan egy kísérletezőbb irányba fordult, ezzel sok ős-Slayer rajongó nemtetszését kiváltva. A Divine Intervention (1994) még őrizte a klasszikus hangzást, az Undisputed Attitude (1996) punkfeldolgozásai radikális kitérőt jelentettek, a Diabolus in Musica (1998) pedig a korszak modern metalos, groove-orientált hangzásához közelített. A God Hates Us All ezért tekinthető egyfajta fordulópontnak is, amely a zenekar gyökereihez való visszatérését fémjelzi. Erről az időszakról Kerry King később úgy fogalmazott, hogy a kilencvenes években a zenei világ villámgyors változásokon ment át és ő maga meglehetősen értetlenül szemlélte ezeket a folyamatokat. Ebben az interjúban az Undisputed Attitude keletkezésére is kitér, mivel senki sem értette igazán, hogy egy olyan zenekart, mint a Slayer, mi késztetett egy punklemez elkészítésére. King válasza remekül összefoglalja annak a zenetörténeti korszaknak kaotikus voltát, a régi és az új keveredését: „Jeffel (Jeff Hanneman Slayer-alapító, azóta már elhunyt gitáros – szerk.) csak álltunk és bámultunk, és nem értettük, hogy hogyan lehetnek sikeresek olyan produkciók, mint a Green Day vagy az Offspring. Ráadásul ezeket a bandákat punkzenekarokként tartották számon. Hát ember, ez minden, csak épp nem punk.”

Ebből is látszik, hogy valóban hatalmas átrendeződések történtek akkoriban minden szinten, amik még egy olyan, a meg nem alkuvásukról ismert zenekart sem hagyott érintetlenül, mint a Slayer. King szerint a God Hates Us All volt az a pont, ahol egyszerűen rájöttek, hogy meg kell mutatniuk, hogy a Slayer továbbra is létezik és úgy, hogy nem hajlandó semmilyen trendet sem követni, hanem visszatér ahhoz a nyers brutalitáshoz, amely korábban is fémjelezte a pályafutásukat. A zenekar viszont nem egyszerűen megpróbálta újra elkészíteni a Reign in Bloodot, hanem visszahozta annak agresszióját, miközben megtartott bizonyos modern elemeket. A hangzás nyersebb, súlyosabb és közvetlenebb lett. A produceri munkát Matt Hyde végezte, mert Rick Rubin, aki a klasszikus Slayer-hangzás kialakításában meghatározó szerepet játszott, ezúttal már nem vállalta a teljes produceri munkát, bár a felvételek későbbi szakaszában részt vett a keverésben.

Az eredmény a Slayer egyik legkoncentráltabb lemeze lett, a 13 dal mindössze valamivel több mint 42 perc összesen. A nyitó Darkness of Christ rövid, fenyegető felvezetése után érkezik a már említett Disciple, amelyben Kerry King intézményes vallással kapcsolatos haragja és a társadalom minden rétegében jelenlévő erőszak és egyetlen agresszív kiáltvánnyá áll össze. És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol a szeptember 11-i támadás fényében szinte lehetetlen úgy hallgatni a lemezt, mintha azelőtt bármikor jelent volna meg: a Disciple szövegében terroristák, káosz, hisztéria és a vallásos fanatizmus is megjelenik, ami hátborzongató egybeesés olyan értelemben, hogy a Slayer épp aznap jelentetett meg egy lemezt, amely egy olyan világot festett le, ahol az emberek vallási meggyőződésük nevében is képesek pusztítani, miközben a káosz és a félelem ural mindent. Ez a sötét vízió pedig pillanatok alatt vált keserű valósággá.

Éppen ezért a God Hates Us All egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy miközben a zenekar korábbi lemezeihez képest semmiféle „politikai” újdonságot nem hoz, a történelem mégis politikai jelentést rakott rá és megjelenése után egyáltalán nem tűnt elrugaszkodott reakciónak, ha valaki úgy érezte, hogy a világ új állapotának sötét összefoglalása szól a hangfalakból. A God Hates Us All nem próbálja megmagyarázni ezt a világot, csupán végigkalauzolja a hallgatót a szemünk előtt zajló összeomlás különböző állomásain: a God Send Death súlyos középtempós menetelése, a New Faith földbe döngölő riffjei, a Cast Down és a Threshold groove-osabb megoldásai, majd a Exile és a Seven Faces sötétebb tónusai mind ugyanannak az alapérzésnek különböző változatai: itt már nincs feloldozás, Isten elfordult tőlünk, és mindez az emberi aljasság tobzódásáért kirótt büntetés.

Különösen igaz ez a lemez egyik legfontosabb tétele, Bloodline esetében, amely – különösképp a videoklip megjelenése után – meglehetősen nagy felhördülést okozott bizonyos klerikális (és nem csak) körökben. Meg kell itt természetesen említeni még a záró Payback című darabot, amely fontos figyelmeztetést hordoz magában, amit érdemes lenne megszívlelni.

A God Hates Us All legnagyobb erénye, hogy negyed évszázad távlatából is ugyanúgy üt, mint a megjelenés igencsak kaotikus napjaiban. Sajnálatos módon mondanivalója ma is aktuális, elég, ha csak körülnézünk a világban ahhoz, hogy újfent rájöjjünk arra, hogy a Slayernek igaza volt. Bárcsak ne lenne így, de egyelőre a megváltás – bármely értelemben – továbbra is távoli és elérhetetlen illúziónak tűnik. És nagyon nincs ez így jól.