Tíz évvel ezelőtt, 2016. június 23-án tartották a népszavazást arról, hogy az Egyesült Királyság az Európai Unió tagja maradjon-e. A referendumon szűk, 51,89 százalékos többségbe kerültek a kilépésre voksolók, és az ország 2020-ban, 47 évi tagság után kilépett az EU-ból.

David Cameron akkori konzervatív párti miniszterelnök 2013-ban hirdette meg, hogy a brit kormány 2017 végéig népszavazást tart az EU-tagságról, és ez bekerült a Konzervatív Párt 2015-ös választási programjába is – idézi fel az MTI.

Cameron tervében ugyanakkor szerepelt az is, hogy London a referendum előtt újratárgyalja az Európai Unióhoz fűződő viszonyrendszerét Brüsszellel, és a brit választóknak e tárgyalások eredményei alapján kellett dönteniük arról, hogy az EU-n belül, vagy azon kívül akarják-e tudni hazájukat.

A konzervatív párti kormány maga is megosztott volt a kérdésben, az EU-szkeptikus szárny a kilépést támogatta, jóllehet Cameron hivatalos álláspontja az volt, hogy az Egyesült Királyság maradjon a megreformált EU tagja.

A konzervatív népszavazási kampány keményvonalas kilépéspárti táborának zászlóvivője Boris Johnson, London korábbi polgármestere, a későbbi brit miniszterelnök volt. Johnson leghírhedtebb kampányeszköze egy piros busz volt, oldalán hatalmas betűkkel a felirat, amely szerint Nagy-Britanniának hetente 350 millió fontjába kerül az EU-tagság, és ezt a pénzt inkább az országos egészségügyi ellátórendszerre (NHS) kellene költeni.

Ez a kép mindenkihez eljutott, az állítással szemben sokak – például a brit statisztikai hivatal felügyeleti szervének vezetője – által megfogalmazott súlyos bírálatokat és cáfolatokat ugyanakkor nem sokan hallották meg a kampány zajában.

David Cameron a kilépésről döntő népszavazás másnapján távozott a Konzervatív Párt és a kormány éléről, a Brexit-folyamatot kísérő pártvillongások, illetve különböző egyéb belpolitikai botrányok pedig összes eddigi utódjának kormányát zátonyra futtatták. Idő előtt kellett távoznia Cameron közvetlen utódjának, Theresa Maynek, May utódjának, Boris Johnsonnak, és Johnson utódjának, Liz Trussnak is, aki mindössze 49 napig volt a Downing Street miniszterelnöki rezidenciájának lakója.

Truss utódja, Rishi Sunak is kevesebb mint két évet töltött a Konzervatív Párt és a kormány élén, mivel az akkor már 14 éve ellenzékben politizáló Munkáspárt Keir Starmer vezetésével elsöprő győzelmet aratott a 2024 júliusában tartott parlamenti választásokon.

Starmer sorsa sem alakult jobban: ő csaknem pontosan a két évvel ezelőtti választási diadal után, a Brexit-népszavazás tizedik évfordulójának előestéjén, hétfőn jelentette be lemondását, miután belpolitikai botrányok sorozata és egy súlyos időközi választási vereség nyomán gyakorlatilag teljesen elveszítette pártjának támogatását és minden idők egyik legnépszerűtlenebb brit miniszterelnökévé vált.

Az Egyesült Királyságot a második világháború utáni időszak egyik meghatározó konzervatív párti politikusa, a 2005-ben elhunyt Sir Edward „Ted" Heath miniszterelnök vezette be az EU akkori elődszervezetébe, az Európai Közösségbe.

Heath az oxfordi egyetem elvégzése után európai körútra indult, személyes tanúja volt egyebek mellett a spanyol polgárháborúnak és a nácik nürnbergi parádéjának, és több akkori konzervatív eszmetársával ellentétben élesen ellenezte az appeasement hírhedt – mindenekelőtt a háborút közvetlenül megelőző időszak miniszterelnöke, Neville Chamberlain nevéhez kötődő – politikáját, vagyis a kiegyezést Hitlerrel.

A háború után – éppen a második világháború előtti és alatti benyomásainak hatására – Heath az európai integráció elszánt híve volt, és már 1960-ban ő lett a felelőse a brit közös piaci csatlakozási tárgyalások korai – Charles de Gaulle francia elnök ellenállásán akkor még rendre elbukó – fordulóinak.

A brit csatlakozási egyezmény végül 1973. január 1-jén – éppen Heath miniszterelnökségének idején – lépett életbe.

Sir Edward sokoldalú tehetség volt: kiemelkedő vitorlázóversenyzőként, valamint koncertszínvonalú zongora- és orgonaművészként, sőt karmesterként is hírnevet szerzett magának.

A nagypolitika azonban nem Ted Heath karmesteri pálcájának intéseihez igazodott. Az 1973-as olajsokkot követő meredek infláció, az ezt kísérő szakszervezeti konfrontációk, az energiaínséggel járó áramkorlátozások és a takarékossági kényszer diktálta háromnapos munkahét megrendítette a Heath-kormány helyzetét, és a miniszterelnök 1974 februárjára választásokat írt ki. Ezt a konzervatívok relatív többséggel megnyerték, de működőképes kormányt nem tudtak alakítani.

Ebben a bizonytalan helyzetben Heath örök munkáspárti riválisa, Harold Wilson alakított kisebbségi kormányt, de 1974 októberére újabb választást írtak ki, amelyet Wilson már – jóllehet hajszálvékony többséggel – egyértelműen megnyert.

Wilson választási programjában – csakúgy, mint négy évtizeddel később David Cameronéban - szerepelt egyebek mellett, hogy Londonnak újra kell tárgyalnia viszonyrendszerét az Európai Közösséggel, utána pedig népszavazásra kell terjeszteni azt a kérdést, hogy az Egyesült Királyság az EK tagja maradjon-e.

A munkáspárti kormány – csakúgy, mint a 41 évvel későbbi konzervatív kormány – megosztott volt: a Labour hagyományos balszárnya – tagjai között olyan nehézsúlyú veteránokkal, mint Michael Foot és Tony Benn – euroszkeptikus alapállásra helyezkedett és a kilépést támogatta, jóllehet a Wilson-kormány hivatalosan a bennmaradás mellett kampányolt.

Az 1975 júniusában megtartott népszavazáson végül a brit választók kétharmados többséggel az EK-tagság fenntartása mellett döntöttek.

Négy évtized elteltével mintha ismételte volna magát a történelem – csak a szereplők cseréltek helyet és az eredmény fordult az ellentettjébe.