Harmincöt éve költözött be a metál a nappaliba, egészen pontosan abban a pillanatban, amikor a szépemlékű MTV első alkalommal sugározta 1991 forró nyarán a Metallica Enter Sandman című dalának videoklipjét. A többi pedig már történelem, ahogy amolyan közhelyként mondani szokás.

Vannak lemezek, amelyek egyszerűen sikeresek, vannak, amelyek egy zenekar pályáját változtatják meg, és akkor létezik egy külön doboz, ahova azok a ritka pillanatokban született albumok kerülnek, amelyek egy komplett műfaj helyét és szerepét értelmezik újra a könnyűzene térképén. A Metallica 1991. augusztus 12-én megjelent, hivatalosan Metallica, de a borítója miatt szinte azonnal csak Fekete albumként emlegetett ötödik nagylemeze az utóbbi kategóriába tartozik. Harmincöt évvel megjelenése után már nem az a kérdés, hogy jó album-e, hanem az, hogy lehet-e egyáltalán megérteni az 1990-es évek rock- és metalzenéjének történetét nélküle. A válasz pedig egyértelműen az, hogy nem. 

Ahhoz, hogy jobban érthető legyen, hogy valójában mekkora zenetörténeti jelentőséggel bír a Metallica ötödik stúdiólemeze, amely egyébként 1991. augusztus 12-én került a boltokba és a legtöbb helyen rögtön az eladási listák élére ugrott, érdemes megvizsgálni a teljes kontextust, mivel az 1991-es év minden szempontból atipikus volt. Mondhatni, hogy egy korszak végét, ugyanakkor egy új korszak kezdetét fémjelzi, a zeneiparban történő villámgyors átalakulásokat szemlélve pedig még három és fél évtized távlatából is elszédül az ember.

Elég, ha csak arra gondolunk, hogy olyan, azóta a zenetörténetben kiemelt helyet elfoglaló lemezek jelentek meg néhány hónap leforgása alatt, mint például a Nirvana Nevermindja, a Pearl Jam Tenje, a Soundgarden Badmotorfingerje és a Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magik című albuma. Mindezzel párhuzamosan a glam metal dominanciája hanyatlani kezdett, miközben a grunge és az alternatív rock a mainstream felé tört.

Egy zenei evolúciót vizsgáló kutatás szerint 1991 az amerikai populáris zene egyik különösen gyors stílusváltási periódusa volt, ebben a stílusváltási folyamatban pedig a Metallicának kulcsszerep jutott, ugyanis a Fekete Albummal az addig kizárólag a thrash metal egyik úttörő zenekaraként számontartott San Franciscó-i banda kilépett a mainstream populáris kultúra rivaldafényébe, ahol mindmáig kiemelt helyet foglal el. Tette mindezt úgy, hogy közben azt is bebizonyította, hogy a metálzene lehet éppoly sikeres a széles rétegek körében, mint bármely más popzenei produkció, ráadásul ennek érdekében nem is kell feladni a műfaji stílusjegyeket, hanem elégséges némi finomhangolás, amivel könnyebben befogadhatóvá lehet tenni ezt a fajta súlyos metálzenét.

Nyilván, a korabeli történések korántsem voltak ennyire letisztultak. A Fekete album megjelenésével egyidőben lángolt fel egy mindmáig tartó vita, amelynek egyetlen sarkalatos kérdése, hogy akkor most a Metallica eladta magát vagy sem? Az 1991-re korántsem ismeretlen Metallica fanatikus rajongói természetesen kicsit sem nézték jó szemmel a James Hetfieldék által kijelölt új irányvonalat és minden lehetséges alkalommal felhozták, hogy a zenekar gyakorlatilag sárba tiporta mindazt az örökséget, amit a Kill ‘Em All, a Ride The Lightning, a Master Of Puppets és az …And Justice For All lemezeken oly következetesen építettek. Csak egy apró kiragadott mozzanat ebből a máig kiható cirkuszból: a Metallica már a One kapcsán is kritikák tömkelegével szembesült, ugyanis a magukat valódi thrashereknek tekintők szerint a szóban forgó – azóta szintén klasszikussá vált – tétel lassú intrója túlzottan kommersz és rádióbarát. És akkor most egy pillanatra gondoljunk bele, hogy mi zúdult a zenekarra a Nothing Else Matters és az Unforgiven kapcsán.

A reakciók olyannyira eldurvultak, hogy egy adott pillanatban maga Kerry King vette védelmébe az albumot, de még a thrash metál világában mindenhatóként aposztrofált Slayer zenekar prominens gitárvirtuózának sem sikerült lenyugtatni a kedélyeket. Másrészt viszont lehet, hogy bármennyire is nem tetszett egyeseknek, a Fekete album világsikerének magyarázata épp ezen az éles – vagy annak tűnő – választóvonalon keresendő: a Metallica ugyanis nem vesztette ettől el korai rajongótáborának teljes egészét, sőt, sikerült ezt a közönséget világszerte hatalmassá duzzasztani, amely rajongótábor mindmáig hatalmas számban kíváncsi az együttes koncertjeire. Leegyszerűsítve, a Metallica 1991-ben hidat épített az underground metal és a mainstream rock között, tette mindezt a Fekete albummal. 

A zenekar Bob Rock producert kérte fel az album munkálataira, aki korábban több nagy sikerű hard rock produkción dolgozott. Zárójelben meg kell jegyezni, hogy maga a banda sem volt igazán biztos ebben az új irányváltásban, ezért a biztonság kedvéért a korábbi lemezeken közreműködő producert, Fleming Rasmussent is behívták a stúdióba, de ő végül „kispadon” maradt. Rock egyik legfontosabb hozzájárulása az volt, hogy a Metallicát egy sokkal tömörebb, direktebb és monumentálisabb hangzás felé terelte, miközben a dalok szerkezete egyszerűbb és könnyebben befogadható lett. 

Az album nyitódala, az Enter Sandman valószínűleg a heavy metal történetének egyik legismertebb gitárriffjével nyomja bele a székbe a mindenkori vájtfülű hallgatót, a megjelenés óta eltelt időben pedig az MTV, rádiók, sportesemények és később filmek, reklámok és videojátékok révén a dal a populáris kultúra szerves részévé vált. Ami a már említett Nothing Else Matters-t illeti, nos, nem valószínű, hogy létezik olyan zenefogyasztó ember – műfajtól függetlenül – a világon, aki életében legalább egyszer ne találkozott volna ezzel a szerzeménnyel. Mifelénk házibulik és egyéb jellegű zenés-táncos összejövetelek kötelező záró darabjaként vonult be gyerek- és ifjúkorunk több szempontból is sajátos történetébe, de ennek boncolgatását most inkább hagyjuk. Legyen elég annyi, hogy egy olyan zenekartól, mint a Metallica, amelyet addig a keménység és az agresszió egyik szimbólumának tartottak, egy érzelmes, akusztikus gitárra épülő ballada óriási kockázatnak tűnhetett, ennek ellenére talán Hetfieldék legismertebb szerzeményévé vált. 

A Sad but True, a Wherever I May Roam, a The Unforgiven, a Nothing Else Matters, a My Friend of Misery és a Holier Than Thou mind azt bizonyították, hogy a Metallica képes úgy egyszerűsíteni a dalaik szerkezetét, hogy közben megőrizte saját zenei identitását. Nem lehet véletlen, hogy ezek a szerzemények kifejezetten jól öregedtek, amit az is bizonyít, hogy jó részük ma is elmaradhatatlan tételei a Metallica-koncertek setlistjeinek, valamint az sem mellékes, hogy még a kezdetben vehemensen tiltakozók tábora is mintha-mintha megbékélt volna ezekkel, még akkor is, ha nyilvánvalóan akadnak továbbra is olyanok, akik egyszerűen hajthatatlannak bizonyulnak.

Van itt viszont más is a felsorolt darabokon kívül, mégpedig olyan szerzemények, amelyek picit talán méltatlanul háttérbe szorultak a minden kétséget kizáróan sláger-státuszba katapultált dalok mellett. Elég, ha csak a Don’t Tread on Me súlyos tempójára gondolunk, ami egyébként egy meglehetősen furcsa felvezetéssel tör a hallójáratok épségére, ugyanis a West Side Story-ból ismert Amerika akkordjaival indít, de ugyanebben a regiszterben említhetők olyan nóták, mint a Through The Never vagy az Of Wolf And Man, amely darabokban kétségtelenül a súlyos metálzenére jellemző riffek és erőteljes basszustémák köszönnek vissza. És akkor ott van még a The God That Failed és a lemez záródarabja, a The Struggle Within, amelyek talán a leghangsúlyosabban jelenítik meg azt a fajta átmenetet, amely a szintén korszakalkotó Master Of Puppets és a Fekete album időszaka között valósult meg.

Röviden, lehet szeretni vagy nem szeretni ezt az 1991-ben megjelent lemezt, viszont az letagadhatatlan, hogy a műfajra és tágabb értelemben a teljes zenei világra gyakorolt hatása mindmáig megkerülhetetlen. Végső soron pedig minden más lényegtelen, avagy még stílszerűbben, ha úgy tetszik: Nothing Else Matters.