1988 szeptember 7-én jelent meg a Metallica negyedik stúdióalbuma, az …And Justice For All, ami több szempontból is a legendás banda munkásságának egyik olyan mérföldköve, amelyet mind a mai napig rengeteg rejtély és félre-, valamint belemagyarázás övez, és 37 év elteltével sem teljesen világos, hogy mi és hogyan történt a lemez munkálatai közben és az azt követő időszakban.

Rögtön az elején el kell mondani az album kapcsán, hogy már a hivatalos megjelenés dátumát is homály fedte sok ideig, ugyanis mindmáig több verzió kering azzal kapcsolatban, hogy mikor is került pontosan a lemezboltok polcaira a Justice. Ha az ember beírja a keresőbe, akkor a szeptember 7. mellett szembejön az augusztus 25., de találunk szeptember 2., 6., sőt, 14-i dátumot is a lemez megjelenésére vonatkozóan. A Loudwire magazin két évvel ezelőtt megpróbált utánajárni ennek a látszólag egyszerű kérdésnek, az általuk leszűrt következtetések nyomán pedig a megjelenés dátuma szeptember 7., ugyanis maga a Metallica csapata jelölte meg ezt a dátumot, a magazin konkrét kérdésére válaszolva, továbbá ez szerepel a zenekar honlapján is. A szóban forgó cikkből egyébként kiderül, hogy ezzel együtt ez korántsem biztos, mert más, szintén a Metallicához köthető platformokon továbbra is az augusztus 25. szerepel, míg egyes online-streaming szolgáltatóknál is eltérő dátumok találhatók. Az egyszerűség kedvéért induljunk ki a Metallica hivatalos álláspontjából és tekintsük a szeptember 7-i dátumot a megjelenés időpontjának.

Főleg, hogy ez talán a legkisebb dilemma a lemez kapcsán. Kritikusok, szakmabeliek és rajongók között egyetértés van abban, hogy az …And Justice For All a Metallica utolsó olyan lemeze, ahol még a thrash metál mezsgyéjén mozgó együttes hallható, mert ami ezután következett, annak igencsak kevés köze van azokhoz a gyökerekhez, ami az azóta klasszikussá vált Bay Area-thrash hangzást fémjelezte. Tehát ilyen értelemben (is) beszélhetünk mérföldkőről a Justice kapcsán, mégpedig egy olyanról, amely lezárja a Metallica pályafutásának korai szakaszát és szervesen illeszkedik a Kill ’Em All (1983), a Ride The Lightning (1984) és a mindmáig korszakalkotónak tartott Master Of Puppets (1986) sorába. De tényleg annyira szervesen illeszkedik ebbe a sorba, avagy nem egészen így áll a helyzet? Annál is inkább, hogy ez a látszólagos egyetértés a lemez kapcsán utólag alakult ki és terjedt el széles körben, ugyanis akkor még senki sem tudhatta, hogy mi következik a Metallica pályafutásában (az ún. Fekete album még a kanyarban sem volt), viszont az rögtön a megjelenést követően egyértelmű volt, hogy a Justice… nagy mértékben eltér az előző három lemeztől. Ezt pedig korántsem vette mindenki jó néven a zenekartól, még akkor sem, ha a Metallica addigi – utólag megkockáztatható, hogy a valaha volt – legkomplexebb zenei teljesítményét rejtette a bekötött szemű Justitiát ábrázoló borító. Íme, néhány korabeli vélemény, amelyeket Chris Ingham gyűjtött össze a Metallica – Történelem a dalok mögött című könyvében: „Gyűlöltem ezt a felvételt – iszonyúan hangzott: a basszusgitár nem létezett, a dobok hangja pedig a konzervdobozokéra emlékeztetett.” (…) „Amikor meghallottam a felvételt, majdnem elsírtam magamat, és a lemez eleinte nem is szerepelt az elvárható módon Angliában, főleg, ha az előző három egymást követő aranylemezt is figyelembe vesszük.” Innen is látszik, hogy a közönség nagy része viszonylag értetlenül állt a mindössze szűk négy hét alatt megírt lemez hallatán, és ezen az sem segített, hogy több szempontból is korszakalkotó és új fejezeteket nyitó, innovatív anyag a Justice… (kár, hogy nem igazán folytatódott ez az irányvonal a későbbiekben).

De mi is volt a gond tulajdonképpen ezzel a lemezzel? Első körben a már említett hangzás – a basszus valóban kvázi-nem létezik. Leegyszerűsítve, az …And Justice For All az a lemez, amit ha az ember feltesz a lemezjátszóra, akkor belenyilall a felismerés, miszerint kár volt kidobni annyi pénzt a mélynyomóra. Ami a dobok konzervdoboz-hangzását illeti, az bizonyos mértékben mára már jótékony feledésbe merül, ugyanis erre sikerült ráverni jónéhány kört a 2003-ban megjelent St. Anger című lemezzel, ahol Lars Ulrich dobjainak hangzása egyszerűen a minősíthetetlen kategóriába sorolható. Visszatérve a basszusra, itt el kell viszont időzni néhány pillanatra, ugyanis a Metallica történetében egy tragikus fordulópontot követően került sor a Justice… felvételeire, ez a mozzanat pedig mindmáig rengeteg spekulációra ad okot azzal kapcsolatosan, hogy miért is szorultak háttérbe a basszussávok.   

Cliff Burton – sokak szerint a Metallica egyetlen, a szó klasszikus értelmében vett basszusgitárosa – 1986-os tragikus halálát követően még az sem volt biztos, hogy a zenekar egyáltalán túléli ezt a csapást, hisz Burton fiatal kora ellenére (mindössze 24 éves volt halálakor) rendkívül kiforrott zenész volt, aki nagy mértékben kivette részét a korai dalok írásából, nem mellesleg még a közönség is imádta. Röviden, maga volt a nagybetűs metálzenész, aki egy személyben képviselt mindent, amiért a korabeli thrash metál szubkultúrában rajongtak az emberek. Ilyen körülmények között világos volt, hogy bárki is érkezik a helyére, nem lesz könnyű dolga beilleszkedni egy olyan zenekarba, amelynek ráadásul a pályája is felívelőben volt a nagysikerű Master Of Puppets után. Cliff Burton utódja hosszas keresgélés után végül a Flotsam&Jetsam basszere, Jason Newsted lett, és valóban nem volt könnyű neki, annak ellenére sem, hogy meglehetősen hosszú ideig volt a Metallica tagja. Ráadásul nem sokkal az új lemez felvétele előtt érkezett a bandába, ami tovább bonyolította a dolgokat, ugyanis hosszú éveken át keringett egy olyan elmélet, miszerint az …And Justice For All basszussávjait maga Lars Ulrich keverte le, miután a felvételek és a keverés befejezése után hajnalban visszasunnyogott a stúdióba. Tette állítólag mindezt azért, mert képtelen volt túllépni a Burton elvesztése miatt érzett fájdalmon, ugyanakkor mint a Metallica alapítótagja és főnöke, nyomatékosan meg akarta mutatni az új fiú helyét a csapatban. Persze, erre az elmélete semmilyen konkrét bizonyíték nincs, maga Ulrich sem vallotta be soha – naná, teljesen hülye kellett volna legyen, ha mégis –, viszont az idők során maguk a bandatagok a legkülönfélébb magyarázatokkal jöttek az ügy kapcsán, amelyek összefüggenek ugyan a Burton halálával, de valahogy mindenki másképp emlékszik utólag erre a zavaros időszakra.

Ami Newstedet illeti, ő tette a dolgát a Metallicában, annak ellenére, hogy az első éveiben valóban nem részesült a legméltányosabb bánásmódban társai, elsősorban Lars Ulrich és James Hetfield részéről. „Éveken át szemétkedtek vele, míg végül befogadták. Van, aki úgy véli, hogy Jason sosem lett a banda teljes jogú tagja (…), és erre a helyzetre maga is utalt, amikor 2001 januárjában bejelentette, hogy távozni fog a Metallicából. Newsted nem volt Burton klónja, hanem igazi egyéniségként viselkedett, a vége felé pedig függetlenné válva a Metallica álláspontjától, nem titkolta el a véleményét. (…) Számos kőkemény rajongó szerint az 1990-es években Jason és nem James őrizte meg a metált a Metallicában.” (Chris Ingham) A szerző Newstedre vonatkozó utolsó mondatát pedig nem árt jól észbe vésni, mert valahogy tényleg így állt a dolog, és akkor ezzel el is érkeztünk oda, hogy …and Justice for Newsted! Mert kétséget kizáróan megérdemli.

Visszatérve magára a lemezre, egy másik szembetűnő dolog, hogy a Metallica jelentősen változtatott a tőlük addig megszokott témákon. A Justice… szövegvilágát tekintve itt már egy hangsúlyos eltolódás figyelhető meg a horror és a fantázia világától, az H.P. Lovecraft munkásságából merített témák itt már eltűntek, helyüket pedig átvette egy sokkal markánsabb társadalomkritika. Máig nem sikerült egységes álláspontot kialakítani azzal kapcsolatosan, hogy akkor most ez egy konceptalbum vagy sem. Lars Ulrich erről így nyilatkozott 1988-ban: „Koncepció? Nem csípem ezt a szót. Számomra a koncepció túlságosan is mesterkélt és röghöz kötött, mint amikor az ember leül és mindent a legapróbb részletekig megtervez… Az igazság témája viszont nagyon jól illeszkedett az album legtöbb számának szövegéhez.” Valójában a szóban forgó tematika mindössze három tételben – a címadó …And Justice For All, The Shortest Straw és az Eye Of The Beholder – jelenik meg konkrétan, attól még sokan értelmezik úgy, hogy ez a lemez vezérfonala. A fogadtatását illetően ez egyébként nem jelentett problémát, sokkal inkább az egyes dalok és maga az album hosszúsága keltett értetlenséget, mivel ez addig a műfajra nem igazán volt jellemző, bár a Metallicának azelőtt is voltak hosszabb szerzeményei. A Justice… viszont a maga 65 perces terjedelmével valóban kilóg a sorból, főleg, hogy két tétel esetében is meghaladják a kilenc percet. Rendkívül gyakoriak a különféle tempóváltások is, a lírai instrumentális részek ötvöződnek a keményebb témákkal és komplikáltabb szólókkal, amit a precíz, letisztult thrashes zúzáshoz szokott rajongótábor nem igazán díjazott.

Ami viszont talán a legjobban kiverte a biztosítékot, az az albumon a negyedik One című dal, ami egyébként több szempontból is mérföldkő a Metallica történetében. Egyrészt azért, mert ilyen mindaddig nem volt, a hardcore thrash-rajongók pedig egyáltalán nem vették jó néven és számon is kérték a zenekartól, hogy milyen alapon kísérleteznek ballada-jellegű szerzeményekkel egy metálalbumon. Másrészt nagyon nagy a valószínűsége annak, hogy a One az a dal, amelynek révén a szélesebb közönség is megismerte a Metallicát, és ami miatt nem sokkal később elindult a globális népszerűség útján. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a One volt az első mérföldkő a ma Metallica néven ismert multicég létrejöttében. Ehhez kellett amúgy Lars Ulrich közmondásosan remek helyzetfelismerő képessége és üzleti érzéke, ugyanis nagyon hamar rájött, hogy ilyen jellegű szerzeményekkel el lehet érni nagyobb tömegeket, ugyanis ez volt az első alkalom, hogy a kereskedelmi rádiók műsorra tűzték egy thrash-zenekar dalát. Ebből kiindulva rövid idő alatt elkészült a Metallica első hivatalos videóklipje is, addig ugyanis a zenekarnak nem volt ilyen, de a One instant-sikertörténet lett az MTV műsorán, a többi pedig már történelem.

Zárjuk ezt a szülinapos albumsimogató szösszenetet James Hetfield következtetésével, miszerint „…a dalok szövege nagyon jó. Viszont azt hiszem, a felvétel tök szar lett.” Ezzel együtt az …And Justice For All kiállta az idő próbáját, az évek során a kezdetben idegenkedő rajongók is szívükbe fogadták. Szerény véleményem szerint ez a Metallica legjobb albuma, mai napig szívesen veszem elő, még ha olyankor vissza is sírom a mélynyomó árát. Legyen hát igazság!