A Metallica jött, látott, zúzott
Bő egy évvel ezelőtt érkezett a hír, hogy a Metallica idén ismét útra kel és az M72 névre keresztelt turnéja keretében újra felszántja a világ különböző színpadait, a mostani körútnak pedig ezúttal bukaresti állomása is lesz. Ezzel el is kezdődött egyfajta veszett jegyvadászat, aminek során újfent rájön az ember, hogy lehet nem ér annyit az egész, hogy érdemes legyen bizonyos kor után annyi energiát belefektetni. Főleg, hogy személy szerint a Metallicával szemben egy jó ideje bizonyos fenntartásokkal viseltetem különböző okokból, de nincs amit tenni, ha az ember egy vad rajongó kiskamasszal él egy fedél alatt, ezért jegyet kellett szerezni bármi áron.
Nem volt egyszerű, de végül sikerült, és elöljáróban annyit, hogy az összes fenntartásom elpárolgott a szerdai bukaresti koncert után. Mert ezúttal a Metallica valósággal odavágta azt a mintegy 65 ezer fős tömeget, akiknek sikerült jegyet venni és eljutni erre a minden tekintetben emlékezetes koncertre.
Kezdjük talán egy kis statisztikával: az M72 turné bukaresti állomása rögtön két rekordot is megdöntött, ugyanis a Metallica-koncertre adódtak el a leggyorsabban a jegyek, valamint ez volt a valaha legnagyobb létszámú közönséget befogadó rendezvény, amelyet a Nemzeti Arénában szerveztek. Önmagában sokatmondó, viszont aki ott volt, tanúsíthatja, hogy a számok mögött szolid alapozás rejlik. Mert az idén immár 45 éve létező Metallica erről szól valójában: egy sziklaszilárd alapokon álló precíz gépezet, ahol minden is tűpontosan ki van számolva, ki van találva, emiatt pedig olajozottan működik minden és ma is elképesztő nézőszámokat tudnak produkálni, még akkor is, ha azt a bizonyos 1991-es moszkvai másfélmillió ember előtt adott műsort valószínűleg soha nem fogják felülmúlni, de ez érthető is. Akkor és ott történelmi időkben, egy történelmi pillanatban írt történelmet a zenekar.
A történelmet viszont nem csak Moszkvában írta a Metallica, hanem a teljes pályafutásuk erről szólt valamilyen szinten. Elég ha csak az idén szintén jubileumi évfordulós Master Of Puppets című lemezükre gondolunk, amely már negyven évvel ezelőtt mérföldkőnek számított, de ha már 1991, akkor szintén a Metallica érdeme - és itt a vélemények hangsúlyosan megoszlanak a pozitív és negatív végletek között, egy valószínűleg soha véget nem érő vitába torkollva - a thrash metál undergroundból a main stream vonulatba való beemelése.
Kapcsolódó
Tetszik vagy nem tetszik, de ezek mind olyan fegyvertények, amikkel Hetfieldék történelmet írtak a szó valódi értelmében, és valahol itt keresendő a magyarázat arra, hogy miért képes a zenekar ma is generációk egész sorát megmozgatni. Leegyszerűsítve, azért, mert a zenéjükkel valamilyen szinten mindenki tudott azonosulni, legyen szó a nyolcvanas-kilencvenes években szocializálódott vad rockerekről, de az is megtalálta velük a kapcsolódási pontot, aki nem feltétlenül a feles szánkós vodka legurítása után indult általában tombolni valamely obskúrus klub táncparkettjén kialakuló spontán mosh pitbe. A Metallica zenéje évtizedeken keresztül szólt és szól, kezdve a házibuliktól a világ különböző stadionjaival bezárólag, ez pedig nagyon rendben van így.
Bukarestben szerdán világossá vált (ismét), hogy az, amit a Metallica csinál, valóban generációkat köt össze, mert az, hogy egy alapvetően metálzenekar koncertjére ennyire sokszínű és változatos közönség legyen kíváncsi, valószínűleg egyedi jelenség. A küzdőtéren állva és a tömeget elnézve, sokkal inkább volt olyan érzése az embernek, hogy egy gigantikus családi pikniken vesz részt, mintsem egy rock koncerten, még akkor is, ha a zene kétségtelenül bekapcsolta a tombolásra ösztökélő receptorokat, mert végülis a thrash metál alapító atyái álltak az amúgy monumentálisra dizájnolt körszínpadon, aminek csak a szállításához mintegy 70, a Transam Trucking Limited logójával ellátott kamion állt rendelkezésre. Aki részt vett már valamilyen hasonló mammut produkción, tudja, hogy miről van szó. De a technikai részletekbe ne menjünk most bele, ez a szint valóban a csúcs, amit nem is igazán lehet felülmúlni. Maradjunk a családias hangulatnál inkább, aminek kapcsán nem lehet véletlen, hogy a műsor egy adott pontján James Hetfield a következőket fogalmazta meg: „Mi vagyunk a Metallica. És TI is!” És valahol itt a válasz - ha volt egyáltalán kérdés -, hogy mi a nagy titka ennek az egész történetnek: a család. Nagymamák, nagypapák, lányok, fiúk, unokák, egy este erejéig mind-mind a nagy Metallica-család tagjainak érezhették magukat. Ez az érzés pedig valóban az a fajta plusz, amit más előadók, legyen szó bármilyen műfajról, ennyire pregnánsan nagyon ritkán képesek a közönség soraiban generálni.
Ami magát a műsort illeti, arra sem lehetett panasz. Itt pedig elérkezett a pillanat, amikor picit oda kell szúrni a Metallicának is, ugyanis az biztos, hogy az 1991 után született anyagaik - és itt gyökerezik az a bizonyos soha véget nem érő vita, ami az „ősrajongók” és a később becsatlakozók tábora között dúl - finoman szólva sosem ütötték meg azt a szintet, amit még a zenekar a Fekete albummal bezárólag (sokak szerint ez is erősen kérdéses korszakokat elválasztó határ) tett le az asztalra. A jelek szerint ezzel a zenekar is tisztában van és az élő fellépések setlistjeit úgy állítják össze, hogy az ott eljátszott darabok jelentős része a „régi” Metallica-repertoárból kerül ki. Nem történ ez másképp most sem, mert az Ecstasy of Gold Morricone-intrót követően rögtön a Creeping Death akkordjaira repülhettünk vissza a nyolcvanas évek első felébe, ugyanez az utazás pedig folytatódott a második nagylemez ikonikus tételével, a For Whom The Bells Tolls című klasszikussal. Az 1991-es Holier Than Thou - saját vélemény, hogy ez a Fekete lemez leghúzósabb nótája - és az …And Justice For All lemezen megjelent klasszikus Harvester Of Sorrow után következett az egyetlen olyan dal, ami a legutolsó nagylemezen, a 2023-ban napvilágot látott 72 Seasons címet viselő kiadványon található, a Lux Aeterna. Ezt követően folytatódott a múltidézés olyan tételekkel, mint a Fuel, a The Unforgiven vagy a Sad But True. Természetesen nem hiányozhattak olyan klasszikusok sem, mint a Fade To Black és a Nothing Else Matters, hogy a melankolikusabb és líraibb hangvételű darabok se maradjanak ki. Az est egyik vicces pillanata volt, amikor a helyi közönség előtti tisztelgés jegyében Kirk Hammet szólógitáros és Rob Trujillo basszusgitáros duóban egy román zenekar számát adták elő. Ezúttal a választás a kolozsvári Compact Cine ești tu oare? című slágerére esett és el lehet mondani, hogy le a kalappal Trujillo előtt, aki láthatóan megszenvedett a román szöveggel.
A műsor egyik kiemelkedő pontja a One volt, amelynek a háború borzalmas voltáról szóló szövege sajnos ma is aktuális, a hatalmas oszlopokon elhelyezett kivetítőkön futó képek, valamint a pirotechnikai és a különböző hangeffektusok még hangsúlyosabban közvetítették ezt a sötét hangulatot. Ezt valamilyen szinten oldandó, a ráadás első nótájaként az energikus Seek And Destroy következett, aminek kezdő akkordjaival egyidőben több tucat sárga-fekete, M72-feliratú strandlabda zuhant a magasból a közönségre, hogy aztán fergeteges parti-hangulat generálódjon az önfeledt labdázás során. Zárásként a Master Of Puppets és az Enter Sandman, majd a James Hetfield- Lars Ulrich - Kirk Hammett - Rob Trujillo alkotta Metallica mintegy tíz percig búcsúzott a közönségtől. Észrevétlenült telt el közel két és fél óra, a több tízezres publikum pedig még hosszú ideig ácsorgott a helyszínen, mert egy ilyen fajta intenzív élmény feldolgozására kétségtelenül idő szükségeltetik.
Röviden összefoglalva, amit Bukarestben történt, az az örömzene és vérprofi hozzáállás egyfajta sajátos keveréke volt, amit a most már hatvanon túl járó Metallica tagjai ajándékoztak nekünk. Az esemény negatív oldalaira (akadt néhány) szándékosan nem tértem ki elöljáróban, legyen elég annyi, hogy a Román Csendőrségnek hatalmas gratuláció jár, amiért ritka idióta és fejetlen módon sikerült levezényelni a stadion környékén a hatalmas tömeg mozgását. Ami a benti biztonsági céget illeti, egyes alkalmazottak talán túl komolyan vették néha a feladatukat, összességében pedig ők sem voltak a helyzet magaslatán, bár azt is el kell mondani, hogy voltak közöttük üdítő kivételek, amiért ezúton is köszi.
Az összes szervezésbeli hiányosságot viszont feledtette a Metallica, így hatalmas köszönet és hála nekik. És volt itt még valami, ami ennek az estének az egyik legfontosabb üzenete talán, főleg, ha figyelembe vesszük azt, hogy manapság milyen fajta világban élünk. Elég, ha csak találomra betévedünk bármelyik kommentszekcióba, ahol egyebet sem látunk, mint azt, hogy ez mondjon le, amaz takarodjon, meg úgy általában mindenki is dögöljön meg. Érvényes ez a hozzáállás a mindennapokra, mert valóban kevés dolog van, aminek úgy igazán örülni tudunk. James Hetfield egy adott pillanatban a következő kérést intézte a jelenlevőkhöz két dal közötti eszmefuttatását lezárandó: „Be kind to each other!”, azaz legyetek kedvesek egymáshoz. Lehet, nem ártana elgondolkodni és gyakorolni.
CSAK SAJÁT
