Amennyiben elhangzik az a kérdés, hogy mi is kell a vegytiszta rock ‘n’ rollhoz, akkor lehet, hogy sokan kapásból rávágnák, hogy semmi különös, csupán egy gitár és egy sulis egyenruha első körben, és erről valószínű, hogy nagyon gyorsan konszenzusra is jutnánk, hisz az emberek többsége azonnal tudná, hogy miről van szó. Ja, persze, nem árt, ha azt a bizonyos egyenruhát viselő gitárost Angus Youngnak hívják, és ha pedig már itt tartunk, akkor az sem elhanyagolandó, hogy az általa bő öt évtizeddel ezelőtt grundolt banda nevét is kimondjuk, ami nem más, mint az AC/DC.

Itt pedig tegyünk egy gyors kitérőt. Vannak az életben olyan dolgok, amiket legalább egyszer látni kell. Ilyen Róma, New York vagy éppenséggel a Hargita, de hozhatunk még számtalan példát, amelyből aztán mindenki kiválaszthatja a szívéhez legközelebb álló látványosságot. Hasonló a helyzet a zenetörténet néhány olyan mamutjával, akik hátuk mögött több évtizedes múlttal és néhány rocktörténelmi mérföldkővel ma is töretlenül haladnak azon az úton, amelyen öt-hat évtizeddel ezelőtt elindultak. Kevés ilyen zenekar maradt ugyan, de ha felsorolást kellene tartani, akkor az első három hely valamelyikét minden bizonnyal az AC/DC foglalná el.

Hivatalosan az 1973-ban az ausztráliai Sydney-ben megalakult zenekar a hard rock műfajában tevékenykedik, de valójában az AC/DC esetében egy ilyen skatulya túlságosan szűknek bizonyul, hisz az a fajta zene és attitűd, amit ők művelnek, olyannyira egyedi, hogy igazából bátran kijelenthető: vannak a többiek és létezik az AC/DC. Az a tény pedig, hogy még 2024-ben is létezik, önmagában csodálatos dolog, mivel Malcolm Young alapító-ritmusgitáros néhány évvel ezelőtt bekövetkezett halálakor aligha mertek volna sokan arra gondolni, hogy lesz még valaha folytatás. Nem így gondolta viszont a másik alapító testvér, Angus Young, aki a banda története során többször is kénytelen volt kilátástalannak tűnő helyzetekből kiutat találni és ilyenformán életben tartani a zenekart. Szerencséjére a Young-család - Glasgowból Ausztráliába kitelepedett skótokról van szó - a jelek szerint kellőképpen népes ahhoz, hogy akadjon valaki, aki simán be tud ugrani, ha probléma adódik valamilyen poszton. Ez most sem történt másképp, hisz a jelenleg futó turné keretében a ritmusgitáros posztján Stevie Youngot, Angus egyik unokatestvérét hallhatja-láthatja a közönség. Ha pedig már a felállásnál tartunk, akkor azt is el kell mondani, hogy az előzetes információkkal ellentétben, Cliff Williams basszusgitáros (aki még a Back in Black-érában csatlakozott a zenekarhoz) mégsem lép színpadra Európában, helyét a Jane’s Addictionből ismert Chris Chaney vette át. Hasonló a helyzet a dobos esetében is, ugyanis Phil Rudd szintén nem kísérte el valami miatt a bandát, a dobok mögött pedig az a Matt Laug foglal helyet, akit a közönség már láthatott egyszer azon a tavalyi amerikai fesztivál-fellépésen, ami egyben az AC/DC egyetlen élő koncertje volt az elmúlt nyolc évben.

Látható tehát, hogy a dolgok korántsem egyszerűek a zenekar háza táján, viszont ez nem jelent akadályt egy ilyen kaliberű produkció esetében, amit világszerte hatalmas érdeklődéssel várták a rajongók. A meghirdetett koncertekre percek alatt elfogytak a jegyek, és volt olyan város, ahol két előadást is szerveztek. Ilyen volt München is, ahol június 9-én és 12-én is színpadra állt az AC/DC, nekem a második dátumra sikerült jegyet vennem. Utólag kiderült, hogy szerencsés volt ez így, mivel az első koncerten majdnem végig zuhogott az eső, nem mintha ez nagyban befolyásolta volna a performansz minőségét, de minden bizonnyal jobb úgy végignézni egy ilyen produkciót, ha az ember nyakába nem ömlik közben a víz.

Előzenekarként a The Pretty Reckless szolgáltatta a bemelegítést a hatalmas színpadon, előadásuk alatt pedig folyamatosan özönlöttek a nézők az Olympiastadion küzdőterére és a lelátókra. Amire véget ért a műsor, arra már meg is lett a kvázi-teltház, ami megsaccolva mintegy 60-70 ezer közötti létszámot jelentett, hisz a stadion gyepén nagyon tömött sorokban álltak az emberek, a lelátók meg a biztonsági szektorok kivételével szintén megteltek. Itt meg kell említeni egy szervezésbeli hiányosságot, mégpedig azt, hogy a küzdőtéren nem voltak toi-toi vécék, ezért aki lent állt és mondjuk egynél több sört fogyasztott, annak minden bizonnyal kellemetlen volt a tömegből ki- és visszaverekedni magát azért, hogy egy irdatlanul magas lépcsősort megmászva eljusson a mosdókig. Ezt a bakit leszámítva mondhatni, hogy a szervezés németes módon működött, a hatalmas tömeg ellenére torlódás majdnem sehol sem volt, az egyes szektorokban népes biztonsági személyzet gondoskodott arról, hogy minden simán zajlódjon.

Fél kilenc táján aztán megelevenedtek a képernyők és az intrót követően az AC/DC ránk rúgta az ajtót az If You Want Blood akkordjaival. Ezzel kezdetét vette egy egészen pontosan 21 nótát felölelő zenei utazás, amelyben az együttes ikonikus dalai mellett helyet kaptak a legutóbbi albumon szereplő szerzemények is. Ha magát a produkciót kéne jellemezni, elég nehéz megtalálni a megfelelő kifejezést. Maradjunk abban, hogy egyszerre volt visszafogott és monumentális, legyen ez a két jelző bármennyire is egymásnak ellentmondó első látásra. Visszafogott volt olyan értelemben, hogy a hatalmas színpad ellenére igazán látványos kiegészítő elemek nem kaptak helyet, a zenekar megjelenése is meglehetősen statikus volt. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a ritmusgitáros és a bőgős szinte végig a dobszerkó emelvényének két oldalán foglalt helyet, akkor léptek öt lépést előre, amikor háttérvokálozni kellett, ezt leszámítva gyakorlatilag nem lehetett látni őket. A színpad előterét és a kifutót szinte teljes egészében Angus Young uralta, aki ezúttal kék sulis szerkójában ugrált végig a már védjegyévé vált mozdulatokkal, tette mindezt a koncert majdnem teljes ideje alatt, ami nem kis teljesítmény, figyelembe véve azt, hogy mindjárt 70 éves.

Ami Brian Johnson énekest illeti, neki is jutott természetesen szerep a színpad előterében, de sokszor ő is a háttérbe húzódva végezte a dolgát, ezzel mintegy érzékeltetve, hogy a valódi főszereplő nem más, mint Angus Young, ami valahol érthető is, mert volt már arról szó, hogy az ő eltökéltsége nélkül ez az ikonikus zenekar rég megszűnt volna létezni. Ez az eltökéltség pedig jól látható volt Angus arcán, ami igazából a zene és a rock ‘n’ roll-attitűd iránti végtelen szeretetből eredeztethető, és talán ez az a dolog, ami az AC/DC zenéjének egyedi és különleges voltának alapját képezi. Mert legyünk őszinték, önmagában az a három-négy akkord variációja sose emelte volna ekkora magasságokba ezt a bandát, viszont a mód, ahogyan ezt az évtizedek során előadták, az önmagában fantasztikus. És innen fakad a monumentalitás is, hisz az AC/DC-nek valahogy sikerült megtartania azt a jellemvonását, hogy a zenéje bárhol működik, legyen szó egy százfős klubról, vagy egy hatvanezres arénáról, de jól esik hallani a kereskedelmi rádiókban, vagy éppenséggel a suli-buliban. Az AC/DC az AC/DC. Pont. Bárhol működik és bármikor felismerhető és összetéveszthetetlen, ez pedig a legnagyobb erőssége volt és maradt mindmáig.

You shook your legs München ???????? #poweruptour ⚡️ ???? @ChristieGoodwin pic.twitter.com/jvFAzfcEdv

— AC/DC (@acdc) June 13, 2024

A kezdő szám után rögtön a Back in Black következett, a remekül összerakott műsor pedig olyan hangulatba hozta a közönséget, hogy az ötödik Thunderstruckra már szabályosan hullámzott a tömeg, küzdőtéren és lelátókon egyaránt. Jómagam utoljára tizenöt évvel ezelőtt voltam AC/DC koncerten, így visszagondolva annyi változást véltem felfedezni, hogy valamennyire azért tényleg eltelhetett az idő, ugyanis a Hells Bells kezdésénél ezúttal Brian Johnson már nem ugrott fel nekifutásból a színpad fölé ereszkedő harang kötelére, meg hiányzott még néhány dinamikai megoldás a másfél évtizeddel ezelőtti produkcióhoz viszonyítva, de hát az ember ne legyen telhetetlen, annál is inkább, hogy ezek a változások semmit sem vontak le a produkció értékéből, a színpadról áradó energia változatlan maradt. A fokozatosan sötétségbe boruló Olympiastadionban egyre hangsúlyosabban villogtak a piros ördögszarvak, a Shot in the Dark, a Stiff Upper Lip, a Shoot to Thrill, vagy a Rock ‘n’ Roll Train egyre nagyobb tombolásba hajszolták a közönséget, amely tombolás aztán az Angus Young által előadott, mintegy negyedórás (!) szólója alatt érte el a tetőfokát, hogy a hangulat a ráadás utolsó két tétele, a T.N.T. és a For Those About to Rock idejére se lankadjon kicsit sem. A búcsúzás alatt elsütött ágyúk dübörgése alatt tudatosult, hogy eltelt két és fél óra, ezzel pedig egy olyan koncert, amely minden bizonnyal nagyon hosszú ideig emlékezetes marad. Én személy szerint remélem, hogy még egyszer az életben láthatom az AC/DC-t, addig is maradjunk annyiban, hogy addig jó, amíg robog az a bizonyos rock ‘n’ roll vonat, mert annyi bizonyos, hogy utasok mindig fognak akadni.