Idén negyven éves a Metallica korszakalkotó lemeze, a Master Of Puppets, amely 1986. március 3-án jelent meg az Egyesült Államokban. Az idők során egyetlenegy metál album kapott helyet a washingtoni Kongresszusi Könyvtár gyűjteményében, ez pedig nem más, mint a Metallica szóban forgó lemeze, és ezzel egyben bizonyítást nyert a tény, miszerint a Master Of Puppets szerves része a 20. századi amerikai zenetörténetnek, amihez még bátran hozzátehető, hogy nem csupán az amerikai, de az egyetemes zene- és rocktörténelem egyik alapkövének is számít ez az önmagában is meghatározó lemez.

Nyilván, Kongresszusi Könyvtár ide vagy oda, ez a metálzene rajongói körében sosem volt kérdés, annál is inkább, hogy a Master a thrash metál műfajának egyik legfontosabb darabja. Ebben a tekintetben egyébként máig tartó vita, hogy a múlt század nyolcvanas éveinek közepén kikristályosodó, és egyben fénykorát élő thrash metál szcéna zenekarai közül melyek voltak azok, amelyek a legerőteljesebben járultak hozzá eme sajátos stílus csúcsra járatásához, na meg persze, az is egy hatalmas kérdés, hogy melyik az a konkrét lemez, amely mérföldkőnek tekinthető ebben a vonatkozásban. Ez egy korántsem egyszerűen eldönthető kérdés, hisz számos korabeli thrash metál együttes munkássága mind a mai napig tartó hatású lemezekben bővelkedik, ha olyan bandák kerülnek szóba, mint például az Exodus, Testament, Megadeth, Dark Angel vagy az Anthrax, de európai példát is találni szép számmal, elég csak a teuton thrash metál nagy négyeseként számontartott Kreator – Sodom – Destruction – Tankard munkásságára gondolni. Viszont ebben a szegmensen a csúcstartókat illetően nem igazán merül fel kétség, ahogyan azt Joel McIver nagyon találóan megfogalmazza a To Live is to Die című, a Metallica hőskoráról szóló könyvében, miszerint „a többség szinte biztosan két zenekar és két album közül választana: az egyik a Metallica és a Master Of Puppets, a másik a Slayer és a Reign In Blood. (…) Hogy a Master Of Puppets és a Reign In Blood közül melyik kerülne ki győztesen, azt már sokan és sokszor sokféleképpen kitárgyalták az elmúlt évek során, szakmai és közönségszavazatok során sokszor sorolták első helyre mindkét albumot, nagyjából ugyanolyan arányban. De a két lemez lényegét tekintve teljesen más (…).”

És igen, a szerzőnek tökéletesen igaza van, a két szóban forgó lemez valóban radikálisan eltér egymástól több tekintetben is, de most ne menjünk bele a részletes összehasonlításba, legyen elég annyi, hogy „míg a Reign In Bloodon (egyébként idén ez a mestermű is negyven évet tölt – szerk.) minden a nyaktörő sebességről és a gonosz atmoszféráról szól, addig a Masterrel kapcsolatban legtöbben a megfontolt, epikus sokrétűséget és a virtuóz hangszerkezelést emlegetik – ezeket pedig közvetve vagy közvetlenül, de nagyrészt a zeneileg alaposan kiművelt Cliffnek, és az ő zenekarra gyakorolt hatásának köszönhetjük.” (McIver). A Metallica történetében a Master nem csak zenei értelemben jelent ugyanis mérföldkövet, hanem egy tragikus esemény is kapcsolódik ehhez a lemezhez, mégpedig a zenekar meghatározó tagjának, Cliff Burton basszusgitárosnak a halála. Cliff mindössze 24 évesen, a Master Of Puppets albumot népszerűsítő Damage Inc. turnén vesztette életét Svédországban egy tragikus baleset következtében. Minden bizonnyal hatalmas karriert futott volna be, de még így is meghatározó zenei örökséget hagyott maga után, amely a mai napig hivatkozási alap szakmai és rajongói körökben egyaránt.

A Master Of Puppets a Metallica harmadik stúdióalbuma és a Kill ‘Em All és a Ride The Lightning után ezen a lemezen álltak össze a legszerencsésebben a dolgok, mármint olyan értelemben, hogy a Metallica itt találta meg a valódi hangját, mármint ami a zenekar korai korszakára hangsúlyosan jellemző és ami által ténylegesen elindult azon az úton, amely mára a világ egyik legsikeresebb előadója státuszt eredményezte számukra. Továbbfűzve a gondolatot, joggal megkockáztatható a kijelentés, miszerint a Master a Metallica valaha volt legsikeresebb albuma, zenei értelemben legalábbis mindenképp, és ez még akkor is igaz, ha az eladásokat tekintve meg sem közelítette a kereskedelmi szempontból legsikeresebb lemezt, az 1991-ben megjelent, egyszerűen csak Fekete albumként elhíresült Metallicát. Persze, utóbbi sikerénél több tényező is közrejátszott, ami lehetővé tette, hogy az évtized fordulóján a keményebb műfajok képviselői is egy jóval tágabb rétegét célozzák meg a közönségnek, de ez értelemszerűen egyfajta kommerszebb irányba való elmozdulást is jelentett, amit a fanatikus rajongótábor egy jelentős része mai napig nem nézett el a Metallica esetében. Valószínű, hogy ez is közrejátszik abban, hogy a Mastert rengetegen tekintik mindmáig a zenekar pályafutása csúcspontjának. Corey Taylor, a Slipknot frontembere úgy jellemezte, mint a tökéletes album, amit sikerült úgy elkészíteni, hogy a végeredmény hibátlan lett. Annyi bizonyos, hogy a korongon hallható dalok többsége mindmáig szerves részét képezi a Metallica-koncertek setlistjeinek.

Ha pedig már a daloknál tartunk, akkor a lemezre olyan számok kerültek fel a címadó Master Of Puppests-en kívül, mint a Damage Inc., a Battery, a Welcome Home (Sanitarium) a The Thing That Should Not Be, vagy éppenséggel a full-akusztikus Orion, amely Cliff Burton zseniális basszusjátékának egyik legkiemelkedőbb darabja, nem mintha a többi tétel esetében nem lennének bőven tetten érhetők Cliff virtuozitásának bizonyítékai.

A teljes anyagot szemlélve válik világossá, hogy tökéletesen összecsiszolódtak mindazok a zenei komponensek, amelyek jelen voltak ugyan a Metallica előző két lemezén is, de ennyire kompakt módon mindaddig nem sikerült beépíteni ezeket a zenekar hangzásvilágába. Másrészt a Master Of Puppets az első alkalom, amikor a Metallica hangsúlyosan társadalmi problémákat helyez a fókuszba, ez ugyanis korábban nem volt jellemző, az első két albumon sokkal inkább a horror és a fantázia világából merítették a témák többségét. Ebből lett is botrány, mivel rögtön a címadó tétel miatt már a támadások kereszttűzébe került a zenekar. Ez a dal ugyanis a kábítószerfüggésről szól, és annak hatására született, hogy egy Metallica-rajongó, aki egyben jó barátságot is ápolt a banda tagjaival, emiatt a függőség miatt vesztette életét. Viszont a szöveg nem mondja ki egyértelműen, hogy a kábítószer rossz dolog, ezért pedig különböző szervezetek azzal vádolták az együttest, hogy egyenesen drogok melletti propagandát folytat, ami, nyilvánvalóan nettó baromság, hisz épp az ellenkezője igaz. Továbbá, a lemez témái között megtalálhatók az amerikai társadalomban akkoriban már hangsúlyosan jelenlevő mentális betegségek is (Battery, Welcome Home), ráadásul szintén összetett dalszövegek formájában, ami miatt szintén különleges mérföldkőnek számít a lemez nem csupán a Metallica univerzumában, hanem a metálzene korabeli történetében is, ezek a fajta megközelítések ugyanis mindaddig nem voltak jellemzők a műfajon belül. Chris Ingham így fogalmaz a Master Of Puppets jelentősége kapcsán: „Figyelemre méltó, hogy három rövid év alatt a Metallica eljutott a szétrúgott seggekről és metalmilíciákról szóló daloktól odáig, hogy a valódi világ rendkívül összetett, kézzelfogható szörnyűségeiről is tudjon énekelni. (…) Az érettebbé váló banda rendkívül gyorsan bekerült a komolyan vehető, fajsúlyos művészek és előadók közé, hiszen most már a mentális betegségekhez vagy a börtönhöz hasonló komolyabb témákat is könnyedén tudták kezelni. Azok a kritikusok, akik korábban csak zajnak tartották a Metallica zenéjét, mostanra már kénytelenek voltak belátni a tévedésüket, mivel az egykori infantilis és rendkívül hangos banda váratlanul komoly felnőtté vált.”

Azt, hogy mennyire volt sikeres ez a fejlődéstörténet, arról valószínű, hogy különösebb adalék nem szükséges, viszont azt újfent ki kell hangsúlyozni, hogy a Master Of Puppets ennek a felnőtté válási folyamatnak sarkalatos pontja, ami nélkül a Metallica ma egészen biztosan nem lenne az, ami. Akinek szerencséje volt és sikerült időben jegyet szereznie, az idén Európában élőben is tapasztalhatja mindazt az energiát, amit a James Hetfield – Lars Ulrich – Kirk Hammett – Robert Trujillo felállásban zúzó Metallica még ennyi év elteltével is képes a színpadon produkálni. Addig is, melegen ajánlott újra és újra lepörgetni a Master Of Puppets klasszikust, lehetőleg minél nagyobb hangerőn, hallja csak a szomszéd is. Welcome Home… na meg boldog szülinapot!