Nagyon sokan és nagyon sok mindent leírtak már David Bowie-ról az idők során, ez a gyakorlat pedig nem szűnt meg mind a mai napig. Január elején minden évben különösen aktuálissá válik a téma, mivel úgy hozta a sors, hogy Bowie halálának és születésnapjának évfordulóját mindössze két nap választja el: David Robert Jones (a művész civil neve) ugyanis 1947. január 8-án született és mindössze két nappal 69. születésnapját követően, 2016. január 10-én hunyt el. Legalábbis a szó fizikai értelmében, hisz kétség sem férhet hozzá, hogy Bowie továbbra is velünk van.

Nyolc évvel ezelőtti halála ugyancsak emlékezetes, nem csak a gyász miatt, hanem az a mód, ahogyan búcsúzott ettől az árnyékvilágtól, minden bizonnyal egyedülálló a zenetörténetben, de erről majd később. Viszont ha már a zenetörténetnél tartunk, akkor feltétlenül el kell azt is mondani, hogy David Bowie nem csak egyszerűen része volt ennek, hanem annál sokkal több. Úgy is lehetne fogalmazni akár, hogy Bowie maga volt a zenetörténet, ezt az első látásra meredek kijelentést pedig rengeteg érvvel alá lehet támasztani. Nem véletlen a címben szereplő Alakváltó megnevezés sem, hisz az idők során Bowie rengeteg karakter bőrébe bújt, amiről talán csak ő tudná megmondani, hogy mindezen metamorfózisok esetében meddig tartott a szerepjáték, és honnan kezdődött a realitás. Vagy talán még ő sem. És ez így van rendjén.

Kezdjük onnan, hogy jómagam sosem voltam egy David Bowie-rajongó. Ugyanezt mondhatja el magáról valószínűleg több tízmillió ember szerte a világon, aminek elsődleges oka az, hogy nagyon nehéz tartós rajongással fordulni egy olyan művész fele, aki folyamatosan váltogatta a zenei stílusokat, ötvözte a műfajokat, és mintegy mellékesen, meg is teremtett néhányat, tette mindezt olyan természetes könnyedséggel, hogy a rajongók csak kapkodták a fejüket. Nem volt véletlen az sem, hogy egy adott pillanatban a „zenei kaméleon” elnevezést akasztották rá, mert amint már említettük, nem csak a zenei stílusok és műfajok újítójaként tevékenykedett, hanem saját magát is folyamatosan újította, 1972-től kezdődően gyakorlatilag minden albumhoz társult egy új karakter is, aki Bowie volt ugyan, de valahogy talán neki sikerült a legjobban az emberekben azt az érzést kelteni, hogy Ziggy Stardust, Major Tom, vagy a The Thin White Duke mögött némileg több tartalom rejlik, mint egyszerű színészkedés. Ez pedig – ahogy annyi minden más, ami Bowie-hoz fűződik – a maga nemében egyedi teljesítmény.

Ott tartottunk, hogy nem voltam a rajongója, mégis valahogy szerves részévé vált az életemnek. Mindegy, hogy alapvetően a keményebb rockzenei műfajokon szocializálódott az ember, valahogy a zenehallgatás folyamataiban végig ott volt Bowie. Ennek az oka is sokrétű, mert ugye Bowie készített rocklemezeket is, ugyanakkor műfajtól függetlenül zenészek generációinak sorát inspirálta, ezért művészete közvetett módon is utat talált olyanokhoz, akik nem feltétlenül tekintették magukat rajongóinak. Itt pedig meg kell állni egy pillanatra és reflektálni arra, hogy ez milyen hatalmas teljesítmény, amikor sikerül elérni valakinek azt, hogy tudat alatt is rajongjanak érte az emberek. És akkor még nem is ejtettünk szót arról a hatalmas mennyiségű feldolgozásról, amit a legkülönfélébb műfajokban alkotó előadók hoztak létre David Bowie dalairól. Valaki egyszer egy cikkben leírta, hogy a The Man Who Sold The World Bowie-szám feldolgozása miatt szerette meg a Nirvanát. (Nem mellékesen a Nirvana egyik legsikeresebb daláról beszélünk, ami eredetileg Bowie szerzeménye). Nos, ettől még nem szerettem meg ugyan a Nirvanát, de elismerem, hogy jó munkát végeztek Kurt Cobain és társai. Ha pedig már feldolgozások, akkor feltétlenül megemlíteném a Motörhead Heroes-átiratát, ami amúgy David Bowie legismertebb dalai közé tartozik. A visszaemlékezések alapján Lemmy Kilmisternek volt is ezzel egy kis gondja, mondván, hogy egyrészt nem szeretné elrontani a dalt, másrészt meg – idézem – „…nem akarok kib…ott delfinekről énekelni”. Aztán mégis megcsinálta, a végeredmény pedig önmagáért beszél.

Visszatérve, David Bowie művészete talán azért tűnhet annyira bonyolultnak, mert ő maga sosem szolgáltatott konkrét támpontokat arra vonatkozóan, hogy épp mit és miért csinál. Egyszerűen csak történtek a dolgok, a látszólagos káoszban pedig hajthatatlanul haladt előre a maga útján, olyankor is, ha ez az út néhol zsákutcába vezetett, ő képes volt a betonfalat is áttörni, hogy egy új szerepben, megerősödve, meredek irányváltással, de folytassa azt, amit elkezdett valamikor a hatvanas években. Ezer fokon volt képes égni és volt, amikor saját magát is alaposan megégette, de ez a tény kicsit sem hátráltatta. Ösztönösen csinálta azt amit csinált, művészete megfejtésének kulcsa pedig valahol talán egy mondatban rejlik, amit Bowie maga mondott egyszer és ami így hangzik: „A művészetről beszélni olyan, mint táncolni az építészetről.” Amúgy ha valaki kifejezően tudott volna az építészetről táncolni, meggyőződésem, hogy David Bowie-nak egészen biztos sikerült volna ez is.

Fontos itt azt is megjegyezni, hogy David Bowie nem csupán egy zenész, hanem pályafutása során egyenesen popkulturális jelenséggé nőtte ki magát. Mind a mai napig találkozhatunk a nevével a legkülönbözőbb helyeken, a fast fashion-márkák polókínálatától a Ziggy Stardust kézműves pale ale-ig gyakorlatilag minden területen szembejön. Bowie a képzőművészet különböző területein is kitörölhetetlen nyomot hagyott, ráadásul itt találunk magyar vonatkozású szálat is. Magyar nyelvterületen ugyanis túlzás nélkül az egyik legeredetibb, ugyanakkor legviccesebb Bowie-hoz fűződő műtárgy egy falvédő. Igen, jól olvasták, egy hímzett falvédőről van szó, amely Szabó Eszter Ágnes képzőművész alkotása és amelyet 1998 óta a világ több pontján is kiállították, de igazán nagyot az interneten ment. Íme:

Nyolc éve ment el az Alakváltó. Halálának oka májrák volt, viszont nem is David Bowie lett volna, ha búcsú gyanánt még egyszer nem alkot valami olyasmit, ami miatt örökre emlékezni fogunk rá. Amikor betegségére fény derült, elvonult a nyilvánosság elől, viszont nem a csendes elmúlásra koncentrált, hanem még összehozta élete utolsó albumát, a Blackstart, ami a művész halála előtt nem egészen egy hónappal jelent meg. A lemez egyébként véleményem szerint az egyik legkomplexebb anyag mind közül, mintegy retrospektív alkotás, amely összegzi ezt a minden tekintetben egyedi és fantasztikus életművet. Itt azonban nem állt meg, hisz három nappal a halála előtt vált nyilvánossá a Lazarus című dal klipje, amelyben búcsúzik, teszi mindezt megrendítő és mellbevágó hitelességgel.

A bibliai történet szerint Lázár feltámad, én hozzátenném, hogy David Bowie meg sem halt. Itt maradt örökre, ahogyan Major Tom, Ziggy Stardust, vagy a Vékony Fehér Herceg. Ez pedig már bizonyosság.