A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház, vagy ahogyan a legtöbben ismerik, a Beregszászi Színház, mely a magyar közösségek kulturális életének egyik meghatározó központja, háborús körülmények közt, légiriadók között próbál nem pusztán túlélni, hanem alkotni is. Hogy miként zajlanak a teátrum mindennapjai a már közel két éve tartó háború közepette, arról Sin Edina, a színház megbízott igazgatónője mesélt a Maszolnak.

A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, mostani hivatalos nevén Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház több mint 30 éves múltra tekint vissza, s nemcsak Ukrajna magyarlakta területein, hanem Európa számos pontján ért el sikereket. A Vidnyánszky Attila által alapított teátrum jelenleg háborús körülmények között próbál nem pusztán túlélni, hanem élni és alkotni, eleget tenni feladatának, a magyar kultúrát művelni és megélni. Az orosz–ukrán háború minden itt élő életét gyökeresen megváltoztatta, az új élethelyzettel pedig a színháznak is naponta meg kell küzdenie.

– Milyen változásokat hozott a színház életébe az orosz–ukrán háború?

– A háború alapjaiban rengette meg a Beregszászi Színház működését. Pontosabban nincs olyan dolog, amit ne változtatott volna meg. Gondoljunk csak a háború kitörése utáni hónapokra, amikor legalább fél évig át kellett minősítenünk a működésünket, hiszen rengeteg menekült érkezett hozzánk Belső-Ukrajnából. Több mint negyven embernek adtunk akkor átmeneti szálláshelyet, akik a hétköznapi életüket ott élték a színház termeiben, vendégszobájában, a szolgálati konyhában főztek, a társalgóban kialakított ebédlőben étkeztek… Igazából az első hónapok riadalmában nem is nagyon gondolhattunk kulturális programokra, minden addig fontosnak tartott dolog háttérbe került.

Az Ukrajnában élő emberek addigi életterei megszűntek, mindenki biztonságos szálláshelyet, menedéket keresett. Kárpátalján, a legnyugatibb régióban nagyon sokan találták meg ezt az ideiglenes menedéket. Ebben próbáltunk mi segíteni. Hozzánk leginkább szakmabeliek, a Kijevi Ifjúsági Színház munkatársai érkeztek, velük közösen később egy interaktív meseelőadást is készítettünk. Mi főleg a logisztikai munkában segítettünk nekik: kellékekkel, jelmezekkel és szállítással támogattuk őket. Kelet-Ukrajnából érkezett, árva vagy félárva gyerekeknek játszották ezt az előadást. Persze később igyekeztünk megtalálni az útját a művészi megszólalásnak is, de azok az első hónapok, a kezdeti sokkból való feleszmélésről szóltak.

– Hogyan kezdődött újra a színház tényleges színházként való működése?

– Az első félévet követően lassan rendeződtek soraink, kiköltöztek a színházépületből a menekültek, mi is egyre inkább a színházra tudtunk figyelni. Újra kellett gondolnunk a repertoárunkat, hiszen az addig játszott előadásaink nagy része játszhatatlanná vált, mivel több munkatársunk Magyarországra kényszerült az általános mozgósítás miatt. A teljes társulattal csak Magyarországon vagy a Kárpát-medence magyarlakta országaiban tudunk előadásokat játszani. Hála Istennek, sok felkérésünk van, rengeteget utazunk, hogy ezeknek a felkéréseknek eleget tudjunk tenni. Több fesztiválra, szakmai találkozóra is eljutunk. Így, ingázva tudjuk egyben tartani a beregszászi társulatot, amelyről elmondhatjuk, hogy a háború közel két éve alatt továbbra is erősen és stabilan létezik, összetartunk, sőt mi több, több új előadást is létrehoztunk ezen időszak alatt.

– Milyen előadásokat?

– Az első a Vidnyánszky Attila alapító, főrendező rendezésében bemutatott A helység kalapácsa című darab volt, amelynek próbáit szinte azonnal, március első napjaiban megkezdtük a Nemzeti Színház bázisán. Ez a momentum sorsfordító volt számunkra, hiszen a munka erősen összefogta a csapatot, és nem hagyta a szélrózsa minden irányába szétszéledni a tagokat. Ráadásul a Petőfi-emlékévet is méltathattuk ezzel a darabbal, amely így többletjelentéssel bír. Rengeteget köszönhetünk a magyar színházi világnak, melynek tagjai sorra kerestek meg minket, hogy segítsenek.

Aztán Kárpátalján is bemutatót tarthattunk ősszel, A királykisasszony, akinek nem volt birodalma című előadásunk 2022 szeptemberében született meg. Ezzel a mesével az itthon újjászerveződő, háborús körülményekhez igazodó, magyar oktatási rendszert is próbáltuk segíteni. Ezzel a történettel egyfajta mentálhigiénés feladatot is végzük, hiszen azt próbáljuk a gyerekekkel végigjárni, hogy mi is kell az embernek ahhoz, hogy a birodalmát újjá tudja alkotni, ha az összeomlott, vagy ha éppen addig soha nem is létezett. Hogy mik azok az értékek az életünkben, amelyekbe kapaszkodva újjá lehet szervezni a saját kis birodalmunkat, az életünket. Ezt az előadást nemcsak Beregszászban tartjuk műsoron, hanem elvisszük Kárpátalja minden magyarlakta régiójába. Legutóbb egy tizenegy előadásos körutat valósítottunk meg, amelynek keretében több mint 1000 kilométert utaztunk megyeszerte.

Aztán jöttek sorra a nagyszínpadi előadások a beregszászi színpadon. Ugyan itthon megfogyatkozott társulattal, főleg nőkkel dolgozunk, de megpróbálunk mindent annak érdekében, hogy az ideiglenesen külföldön tartózkodó munkatársaink hiányát valahogy átvészeljük. Így történhetett meg, hogy az ugyancsak Vidnyánszky Attila rendezte Gogol Háztűznézőjében a férfi szerepekben is nők láthatók. Bajusszal, szakállal lépnek színre. Az az érdekes ebben az előadásban, amelynek március 19-én volt a bemutatója, hogy Kárpátalján a közönség egy emberként érti a szituációt. Az a tény, hogy a nők férfi szerepbe kényszerülnek, mindannyiunk életét átjárja, vagy azért, mert férfi családtag a frontvonalon teljesít szolgálatot, vagy azért, mert külföldöre kényszerült.

– A nők tehát a színházon kívül is férfiszerepbe kényszerültek?

– A hétköznapokban a nőkre „Zrínyi Ilona-szerep” hárult, akár akarták, akár nem. Meg kell oldaniuk a munkahelyi feladatok mellett az otthoni, a háztartási, a gyereknevelési gondokat. Hatványozottan nagy teher hárul most rájuk.

– Milyen körülmények között zajlik a színházi munka?

– 2022 októbere és 2023 februárja között négy hónapon keresztül majdnem egész napos áramszünetben dolgoztunk. Volt olyan nap, hogy mindössze egy-két órát volt áramszolgáltatás, az alatt az idő alatt kellett mosni, porszívózni, online feladatokat elvégezni. A mobilinternet és a telefonhálózat is akadozott. Nagyon sokan fáztak, mert a fűtésrendszerük is az áramhoz volt kötött. Ezek között a körülmények között kellett nem csak túlélni, hanem élni és alkotni is. Most is négy fok van a nagytermünkben, ezt kell valahogy visszatornásznunk úgy, hogy közben az infrastrukturális lehetőségeink korlátozottak, az anyagiakról meg nem is beszélve.

Az az igazság, hogy ilyenkor ébred rá az ember, hogy nem ez a lényeg. Kiderül, mi az, ami valóban hajtja az embert. Valóban szereti-e annyira, amit csinál, hogy ezeket is kibírja, valóban annyira fontos-e, hogy mindaz éljen, amire rátette az életét. Ez lehet a színház, de lehet egy pékség, egy vállalkozás is. És hogy ragaszkodik-e annyira a szülőföldjéhez, hogy kitartson mellette. Ezek komoly kérdések, meg is tört sokakban a ragaszkodás, de mindenkinek egyedül kell döntenie a sorsáról. Ha a kárpátaljai magyarság szempontjából nézem, azt gondolom, ebből vissza lehet épülni, újra lehet rendeződni.

– Mi a célja a jelenlegi előadásoknak? Milyen szerepet vállalt magára a színház?

– Próbálunk reflektálni azokra a hétköznapi változásokra, amelyeket a háború idézett elő. Próbálunk összetartó erővé válni a kárpátaljai magyarság számára, hiszen egy színház egy nemzeti közösség életében nem csak kulturális tér, azon mindig túlmutatott. Találkozóhelyként is funkcionált. A színházban, amellett, hogy kulturális-művészeti élményben lehet része a nézőnek, összejönnek a helyi magyar közösség tagjai. Seregszemle mostanában minden ilyen találkozás: nyugtázzuk, hogy igen, megvagyunk, itthon vagyunk, nem hagytuk el a szülőföldünket, és hogy ha egyszer ennek az egész őrületnek vége lesz, akkor továbbra is tudunk összetartó emberi közösségként élni idehaza. A színháznak ebben jelentős szerepe van, hiszen alkalomról alkalomra kétszáz ember jön össze az előadásainkra. Igyekszünk hitet, erőt sugározni számukra.

– Hogy viszonyul mindehhez a közönség? Kétszáz ember összegyűl egy előadásra... Ezek szerint még ilyen szörnyű állapotok között is van igénye az embereknek a színházba járásra, a kultúrára?

– A közönség magatartásában ugyanazok a lelki periódusok figyelhetők meg, amelyek az egyénben végigmentek. A háború kirobbanásának pillanatától mostanáig többféle lelkiállapotot éltünk meg. Mint már említettem, az első hónapokat az ijedtség, a félelem, a bizonytalanság jellemezte. Aztán rájön az ember, hogy muszáj alkalmazkodni ehhez a helyzethez. Van, aki az elköltözést választja, de nagyon sokan továbbra is a szülőföldjükön folytatják. Aki el akart innen menni, az már megtette korábban, mert nyitott volt a határ, adott volt a külföldi munkavállalás lehetősége. Mi, akik Kárpátalján maradtunk, mind amellett tettük le a voksunkat, hogy a szülőföldön szeretnék boldogulni. Itt építettük fel az életünket, az otthonainkat, a munkánkat, és nagyon sokan továbbra is itt képzelik el a jövőjüket.

Az élet él és élni akar. Ugyanígy a művészet is. Ezt nem lehet leállítani, nem lehet megszüntetni egyik pillanatról a másikra. Ráadásul sokakban megszólal a „csakazértis” érzés. Ha egy évezreden keresztül nem tudtak minket innen elűzni, eltántorítani minket attól, hogy itt, Kárpátalján legyünk magyarok, akkor nem fogják tudni megtenni ezt most sem. Pedig nagyon nehéz korszakok vannak mögöttünk, súlyos háborúk, veszteségek. A történelem számos kihívás elé állított minket, mi valamiért mégis megmaradtunk magyarnak. Ez szólal meg most is az emberekben. Tisztában vagyunk vele, hogy a háború után már semmi nem lesz olyan, mint korábban volt, de bízunk abban, hogy újra élhető világot tudunk teremteni.