Megszólalt a héten a Kárpáti Igaz Szóban Pákh Imre a Munkácsról elszármazott amerikai magyar milliárdos üzletember, műgyűjtő és mecénás, aki nem akar beletörődni a szülővárosában általa 2008-ban helyreállított, majd 2022-ben lerombolt millecentenáriumi Turul-emlékmű barbár eltávolításába és karácsonyi interjújában nyilatkozott a szobor sorsát érintő legfrissebb fejleményekről.

Elmondta azt is az őt kérdező Simon Ritának: a hatalmas visszhangot kiváltó vandál cselekedet nem befolyásolta abban, hogy megmaradjon és működjön az a három évtizede létrehozott szegény családokat segítő, a Gulágot megjárt édesapja nevét viselő jótékonysági alapítvány, ami most, hogy háború is sújtja a kárpátaljaiakat, még inkább igyekszik enyhíteni a rászorulók napi gondjain.

Mivel Pákh Imre a világ legnagyobb Munkácsy gyűjteményének tulajdonosa is, kiemelten kerül terítékre a beszélgetésben a XIX. század magyar festészetének nemzetközileg elismert mestere iránti rajongása. Szólt arról is, az álma egy kifejezetten Munkácsy-múzeum létrehozása lenne Magyarországon, elvégre a zseniális festőművésznek szentelte az elmúlt huszonöt esztendejét és persze a vagyona jelentékeny részét is.

„A leggazdagabb magyarok közé tartozik, bár nem sorolták be a TOP 100-as listába. Palotával rendelkezik Long Islanden, pazar lakással az 57. utcában, Manhattanben (közvetlen szomszédjai között említhető Eric Clapton és David Copperfield), nyaralóval Hamptons-ben és egy mély benyomást keltő lakással a Duna parton… Az élete semmiképpen sem tűnik nyugodtnak, a telefonja folyamatosan csörög, az üzleti élettől (majdnem teljesen) visszavonulva is sokat dolgozik.”

E szavakkal mutatta be Pákh Imrét, a „magyar milliárdost New York legfelsőbb köreiből” tíz évvel ezelőtt a Gentleman magazin, abból az alkalomból, hogy a Munkácsról elszármazott, de lokálpatriótának mindig megmaradt üzletember és Munkácsy-gyűjtő 60 éves lett. Regénybe illő fordulatokban gazdag életútjáról, mely a Szovjetuniótól Magyarországon át vezetett a ’970-es években az Egyesült Államokba köszönhetően a Lincoln leszármazott amerikai első feleségének és Nixon elnök személyes közbenjárásának, sok mindent megtudhat az ide kattintó olvasó.  Talán arra is emlékeznek közülük többen, hogy az elmúlt években, e rovatban, két ízben is ismertettem a vele kapcsolatosan megesett, hatalmas figyelmet kiváltó fejleményeket.

Először 2012-ben annak kapcsán, hogy a tulajdonában levő Munkácsy remekmű, a Golgota védetté nyilvánítása kapcsán vitába keveredett egyes magyar kormányzati tényezőkkel. Emlékezetes, hogy ennek nyomán a magyar kultúra támogatását élethivatásának tekintő honfitársból, a szülőföldjén, Kárpátalján és Magyarországon egyaránt bőkezű Mecénásként számon tartott Munkácsy rajongó műgyűjtőből, a jótéteményeiért neki hálás, a magyar és az ukrán állam legmagasabb állami kitüntetéseivel elismertből, aki a festőóriásunknak a világba szétszóródott Munkácsy képek összegyűjtésére, hazahozatalára és népszerűsítésére dollármilliókat áldozott és ezért eddig általános köztisztelet övezett, – rögtön kriminalizált célpontja lett a teljesítő kényszeres pesti sajtóhiénáknak.

Pedig addig csak a legekben írtak róla. Olyanok kapcsán például, hogy egy közösen elköltött vacsora alatt Orbán Viktor egy-kettőre meg tudta őt arról győzni arról, hogy szűkebb pátriájában, Munkácson fociakadémiát alapítson. Meg Schmitt Pál is büszkén fotózkodott vele, mert elnöksége idejére gesztusként megkapta tőle dekorációs használatra a Mosónők című Munkácsy-képet, s közben a nagyvonalú festmény kölcsönadóból a Magyar Asztalitenisz Szövetség elnöke is lett.

Másodszor több mint egy évvel ezelőtt, 2022 októberében cikkeztünk a kijevi egyetem magyar szakának megteremtésére magánvagyonából 100 millió forintot áldozó adománytevőről, akit szülővárosa különféle érdemeiért díszpolgárává választott 2009-ben, amikor a munkácsi vár magaslatáról törvényszegéssel és barbár módon a Kárpátalját sokáig kvázi családi vállalkozásként menedzselő Baloga-klán egyik tagja, aki most a város polgármestere, nemzetközi botrányt okozva ledöntette a Pákh által finanszírozott, amúgy műemléki védelem alatt álló obeliszkről a magyar eredetmondák legendás madarának egytonnás bronzszobrát. Akkor, mint megírtuk, a városáért oly sokat áldozó jótevő nemcsak elítélte a gyalázatos tettet, hanem kijelentette: feljelentést tesz a vandál cselekmény miatt, mert „ennek az ügynek nemcsak morális aspektusa van, hanem van egy jogi aspektusa is.” Pákh állta is a szavát és beperelte Balogáékat, ám első fokon elvesztette a Munkácson megtartott pert.

Ilyen előzmények után érthető, ha a mostani interjú elején arra kérdeznek rá: hogy áll most a helyzet?

A válasz több mint beszédes és van benne, mert lehet, pozitív üzenet is:

„Fellebbeztünk és várom az ügy kimenetelét. Megmondom őszintén: nem vagyok túl optimista, és csodálkoztam volna, ha elsőre megnyerem a pert. Természetesen engem is csapásként értek az események – hosszú folyamat volt, amíg sikerült visszaállítani a turulmadarat, ráadásul ez apám nagy álma volt – viszont ennek az egész Turul-ügynek mégis van egy nagyon pozitív hozadéka. Ráirányította a figyelmet a kárpátaljai magyar kisebbség sorsára. A magyar kormány eddig is rajta tartotta vigyázó szemét, ám ez egy jelentős fordulat volt, a turul megmozdított valamit. De nagyon bízom benne, hogy „a turulmadár egyszer visszaszáll.

Üzletember lévén tettem is egy ajánlatot a munkácsi illetékeseknek, miszerint hajlandó vagyok felállítani egy másik, akár nagyobb obeliszket, csak adják vissza a turult, hogy visszaállíthassam az eredeti, 1896-os obeliszk darabjait tartalmazó, történelmi oszlopra. Az ajánlatomra nem volt fogadókészség. Tudom és értem, hogy mi van a háttérben, de úgy vélem, előbb-utóbb a munkácsi városi polgármesteri hivatalban is más szelek fújnak majd, és akkor könnyebb lesz az egyezkedés.”

A folytatásban arról értesülhetünk, hogy a Turul-szobor kapcsán történtek, illetve a háborús helyzet arra ösztökélte, jobban odafigyeljen Kárpátaljára és a szülei által létrehozott szegényeket segítő alapítvány többet adhasson és hatékonyabban működhessen. Erről így vall:

„Némiképp bővült a tevékenységünk, de az alap, hogy havonta 80 családot támogat az alapítvány, megmaradt. Ünnepekkor ez a szám felduzzad akár több száz emberre is. Amíg a szüleim éltek, addig ez a misszió nemcsak pénzbeli juttatásokat jelentett, hanem személyesen is meglátogatták az embereket, részt vettek az adományosztásban. Nekem most erre nincs lehetőségem. Amíg tart a háború, addig valószínűleg nem is fogok hazamenni Munkácsra.”

Természetesen meg nem kerülhető a beszélgetés során Pákh közismert szenvedélye se. Az, aki soha tagadta munkácsi származását és a festészet kapcsán is a lokálpatriotizmus vezérelte, majd így kezdett Munkácsy-festményeket gyűjteni, mára pedig a világ legnagyobb magánkézben lévő Munkácsy-gyűjteményének tulajdonosa lett, így szól erről:

„Megmondom az igazat, ha Kaposváron születtem volna, akkor lehetséges, hogy Rippl-Rónait gyűjtök. De hál’ Istennek Munkácson születtem. Azért van még egy pikantériája az ügynek, hogy miért épp Munkácsy Mihály. Tudniillik, a festő legtöbb műve még életében Amerikába vándorolt, gyakran egyenesen a műterméből. Munkácsy sztár festőművész volt, és elsősorban a tengerentúlon ismerték el. Történt egyszer, hogy a kilencvenes évek elején megjelent nálam egy ismerősöm, aki megkérdezte, hogy szeretnék-e venni egy Munkácsy-festményt? Azt gondoltam, miért ne?

A gyűjtemény legelső darabja az 1888-ban festett Ballada című festmény volt, amit 1994-ben vásároltam.

Aztán felcsillant a vágy bennem, hogy jó lenne még egyet venni. Aztán jött a harmadik, negyedik, ötödik, és beindult a gépezet… Amikor már összegyűjtöttem 28-30 festményt a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója megkérdezte, nem rendezhetnénk-e egy kiállítást belőle? A képek többségét akkor nemhogy a magyar közönség, de még a szakma sem láthatta, mivel ezek mind a 19. században kerültek ki az Egyesült Államokba. Úgyhogy fontosnak tartottam a nagyközönség elé tárni, és meg is szerveztük a kiállítást 2005-ben. Majdnem 400 ezer látogató érkezett, minden idők legsikeresebb kiállítása volt Magyarországon.

Aztán azt hittem, hogy a kiállítás után a képeim visszakerülnek a New York-i házamba, de nem így történt. Az üres kampók azóta is ott lógnak a falakon, a művek pedig egyik múzeumból a másikba vándorolnak. Beletelt jó pár évbe, amíg megbékéltem a gondolattal és rájöttem, hogy valószínűleg már soha nem látom azokat viszont az otthonomban. A tárlat immár a 47. állomásánál jár.”

Ez a szeptember közepén megnyílt 77 Munkácsy alkotást számláló tárlat (a kollekció értékét 30 milliárd forintra becsülik) még két hétig Székesfehérváron tekinthető meg. Különlegessége nemcsak az ennek a kiállításnak, hogy itt kerül először a nagyközönség elé Munkácsynak a Szerelmi dal című festménye. Van mellette egy másik nóvum is. Sőt nem is akármilyen, amire Pákh Imre joggal büszke:

„Érdekesség, hogy éppen a fehérvári Szent István Király Múzeumban érte el a kiállítás-sorozat az ötmilliomodik látogatóját. Szerintem ez óriási dolog, a festő népszerűségét és nagyságát dicséri.”

Természetesen ezúttal se térhetek ki e beszélgetés minden mozzanatának prezentálására. Viszont ezekből a legfontosabb dialógus ideillesztését el nem mulaszthatom:

„Ön mindössze egy darabot adott el a kollekcióból, a Golgotát, méghozzá a magyar államnak, 9 millió dollárért. Mi lesz a gyűjtemény sorsa?

Néha összetévesztenek engem a képkereskedőkkel, mert elég gyakran megfordulok az aukciós házak és galériák környékén Budapesten. De mindig elmondom: én gyűjtő vagyok, nem kereskedő. S hogy mi lesz a gyűjtemény sorsa? Azt csak az Úristen tudja.

Egyszer valaki azt mondta: minden jó gyűjtemény előbb-utóbb múzeumban köt ki.

Méltó lenne, ha létrehoznának Magyarországon egy kifejezetten Munkácsynak szentelt múzeumot.”