Megszólalt a héten a dunaszerdahelyi ma7 portálon Dunda György, a Kárpáti Igaz Szó lapigazgatója és Kulin Zoltán, az ungvári TV21 vezérigazgatója és abban a beszélgetésben, melyre még a Gombaszögi Nyári Táborban került sor, az őket faggató Kolek Zsoltnak elmondták: miként lehet úgy élni Kárpátalján, „hogy csak a bizonytalanság a biztos az ember életében?” Emellett hangsúlyosan szóba került az is, milyen megkötöttségekkel kell szembenézni azoknak az újságíróknak és helyi médiumoknak egy háborút viselő országban, akik ráadásul kisebbségi léthelyzetben igyekeznek szolgálni azt a közösséget, ahonnan vétettek.

Annak ellenére, hogy az összkép ma cseppet sem megnyugtató, mindketten egybehangzóan és meggyőződéssel állítják: „Bár nehezen megjósolható, mi lesz a konfliktus vége, nem szabad temetni a kárpátaljai magyar közösséget.” 

„Kétszer meg kell gondolnunk, mielőtt kinyitjuk a szánkat.” Nem véletlenül került ez a beszédes és első látásra blikkfangosnak tűnő cím annak az interjúnak az élére, amelyet a Képmás családmagazin tavaly közölt Dunda Györggyel a Kárpáti Igaz Szó lapigazgatójával, a Magyar Nemzet és a Hír TV kárpátaljai tudósítójával, akit 2022-ben a Magyar Nemzeti Médiaszövetség által alapított Kosztolányi-díjjal is kitüntettek. Nem, nem, szó sem volt itt a címadásnál a gyakran tapasztalható hatásvadász figyelemfelkeltésről.

A cím egy Dundához intézett kérdésre adott válaszból származott. Abból, amelyik azt firtatta: abban a helyzetben, amikor Ukrajnában meglehetősen egyoldalú a tájékoztatás, a hadiállapot miatt szigorú törvények vonatkoznak a médiára, az újságírók kizárólag ukrán hivatalos forrásokból dolgozhatnak, oroszországi hírforrásokat pedig egyáltalán nem használhatnak, sőt ezekhez hozzá sem lehet jutni, mert az internet az IP-címek alapján blokkolva van, és ráadásul a lapok még a Facebook-tartalmaiknál is kénytelenek a hozzászólásokat korlátozni, mert az Ukrajna létét megkérdőjelező, vagy az ukrán politikát bíráló „huszároskodó kommentelők okoskodásaiért a balhét a lap vezetőjének kell elvinni” – ezek a szabályok vajon betarthatók egy olyan médiamunkás számára, aki közben tudósítója egy magyarországi napilapnak és tévének is?

Úgy hiszem, az általa mondottakat érdemes szöveghűen idéznem:

„Ott egy picit más a helyzet, az ember igyekszik egy objektívebb, teljesebb képet adni, de nagyon résen kell lenni, hogy mi az a határ, amíg az ember az objektivitásban marad. Ne felejtsük el, hogy a tudósítók Ukrajna területén élnek. Néha olyan kritikákat is kapunk, hogy a kárpátaljai magyar közösség miért nem lázad fel, miért nem utasít el dolgokat például a behívás kapcsán, a háború kapcsán. Nekünk holnap is itt kell élnünk, maradnunk, ebben az indulatos, háborús közegben; a háborús agresszió a hétköznapokban, a gondolkodásban is agressziót szül. Aki ma magyarként Kárpátalján van, kétszer meg kell gondolnia, mielőtt kinyitja a száját.”

Ez a nyomasztó dilemma csak az egyik olyan életsors-meghatározó gond volt, amivel az elmúlt másfél évben Dunda szembesült. Ebben a hivatkozott interjújában, melyben elmondta, milyen a háborús helyzetben kárpátaljai magyarnak és kárpátaljai magyar újságírónak lenni, arról is beszámolt, mekkora traumát és fókuszváltást jelentett az életében 2022. február 24, az orosz agresszió kezdete. Miközben családtagok, barátok, kollégák, ismerősök indultak azonnal át a határon, ő ezen „az egy örökkévalóságnak tűnő napon” azon töprengett: „Mi a helyes cselekedet? Mit kell most tenni?” Aztán, annak ellenére, hogy neki, feleségének és hatéves kisfiának Magyarországon barátok, rokonok, nagyon sok ismerős és ismeretlen ember ajánlott fel lakhatást, élete párjával együtt döntött: neki maradni kell, mert „a Kárpáti Igaz Szó lapvezetőjeként sem tehettem meg, hogy lelépek, a küldetéstudat, a felelősség, hivatástudat nem engedi, hogy az ember kapitányként elsőként távozzon a hajóról.”

Amit ehhez még hozzátett, az is feltétlenül idekívánkozik: „Az első egy-két éjszakát nem kívánom az ellenségemnek sem, egész éjjel forgolódtam, aludni természetesen nem tudtam, az járt a fejemben, hogy jó döntést hoztam-e, nem túl nagy-e a kockázat, hiszen az első napokban nem tudtuk, hogy Kárpátaljára nem csapódnak-e majd be rakéták. Azonban hála az Égnek, viszonylag a béke szigete maradt.(…)

A munkatársaim közül azok, akik kimentek, az első hetek után, miután megnyugodtak, visszatértek, és én mindenkit arra bíztatok, hogy itt, a szülőföldjén van rá szükség. Apáink, nagyapáink is megéltek kegyetlenül nehéz időszakokat a szovjet rezsim idején, a második világháború alatt. 1920 óta Kárpátalja ide-oda csapódik a történelem tengerén; attól függően, mikor milyen államalakulathoz tartozik, minden nemzedékének megvan a saját keresztje.

Ez most a korábbinál szörnyűbb, de ezzel együtt is úgy gondolom, aki teheti, Kárpátalján folytassa.”

Mindezek után lássuk a ma7-ben felfedezett kettős interjút, mely A túlélési ösztön mindenkiben kialakul – interjú Dunda Györggyel és Kulin Zoltánnal címmel látott napvilágot, és amelyben a kérdező Kolek Zsolt, a portál vezető szerkesztője volt.

Az elsőként megvallatott a ma7-nek már többször nyilatkozó Dunda volt, aki korábbi megszólalásaiban nemegyszer utalt arra, Kárpátalján az emberek egyre inkább fásultakká váltak, megtanultak együtt élni a háborúval. A „Hogyan lehet úgy élni, hogy csak a bizonytalanság a biztos az ember életében?”–kérdés ilyen körülmények között teljes joggal merül fel a felvidéki beszélgetőpartnerében.

A válaszból kiderül, a történelem viharai által sokat próbált kárpátaljaiak számára a hozzáedződés a tőlük független történésekhez, az el kell tűrni a kibírhatatlannak tűnőt is, sajnos nem új jelenség. Viszont az első látszat csal, ma már olyasmikkel is kell szembesülni, ami valóban elviselhetetlen.

„Igen, bármilyen furcsa kijelenteni, az ember azt mondja, megszoktuk. Eleinte feldolgozhatatlan volt – úgy gondoltuk, egy-két hónapon belül befejeződik, azután szépen lassan ott találtuk magunkat a közepében. A Covidhoz szoktam hasonlítani, a járvány idején is egymást követték a hullámok, s úgy éreztük, soha nem lesz vége.

Ha felteszem magamnak a kérdést, mi az, ami elvezet ennek a konfliktusnak a végéhez, oda lyukadok ki, csak még rosszabb lehet.

Amikor azt mondtam, hogy megszoktuk, a háborús hétköznapokra gondoltam, az egyre csak növekvő emberáldozatokat, a mindennapos katonatemetéseket nem lehet csak úgy megszokni. Ha a nemzetközi médiát nézzük, hátradőlve a televíziókból azt látjuk, zajlik egy háború, fegyverkészletekről esik szó, stratégiai, biztonsági kérdésekről. A legkevesebbet arról hallunk, hogy ezt a háborút élő emberek vívják – s akár egyik, akár másik oldalon elképesztő magas lehet az áldozatok száma. Ahogy az emberveszteségek Ukrajnában hadititoknak minősülnek, úgy a nemzetközi fősodratú médiában is tabutéma, hogy a háborúba lassan belepusztul az ukrán nemzet legértékesebb, legaktívabb része. Eközben, ha Ungvár belvárosában, a történelmi sírkertben járunk, az embernek nemzetiségtől függetlenül összeszorul a szíve: ereje teljében lévő fiatal katonák sírjai sorjáznak. Na, ez az, amit nem lehet megszokni.” 

Kulin Zoltán az ungvári TV21 vezérigazgatója, aki a Duna TV-nek is sok éve dolgozik, kollégájához hasonlóan úgy látja: a konfliktusból ma nem látni a kiutat, a jelek szerint a helyzet csak egyre rosszabb lesz:

„Minél tovább húzódik a háború, világos, hogy a veszteségek egyre növekednek. Nemcsak az ungvári Kálvária sírkertben szaporodnak a katonasírok, de minden településen a falutábla elé ki van tűzve az ukrán zászló, ami azt jelenti, hogy abból a faluból valaki már meghalt a háborúban. Egyre több sírhely van a főutak mentén, minden katonasír mellé leszúrnak egy ukrán nemzeti zászlót, függetlenül az elesett katona nemzetiségétől. El kell mondani, Ukrajnában a behívottak nemzetiségét nem tartják számon. Találgatunk, hány magyar lehet a fronton, csak azt tudjuk, hány magyar esett el.”

Bár sok a titkolózás, némi támponttal a magyar veszteségeket illetően, illetve a háborúban résztvevő magyar katonák számára vonatkozóan a Kárpáti Igaz Szó irányítója mégis tud szolgálni:

„Az ungvári magyar külképviselet nyilvántartása szerint 25 olyan kárpátaljai áldozatról tudnak, akiket sikerült azonosítani, és ők magyar felmenőkkel rendelkeznek. Ennél biztosan nincsenek kevesebben, többen természetesen lehetnek, annál is inkább, mert rendkívül nehéz azonosítani az elesetteket.

Az elesettek számát a hadiállapot idején hadititokként kezelik, azt ígérik, majd a háború után hozzák nyilvánosságra.

A sajtó is csak úgy tud hírt adni az elesett katonákról, hogy a hozzátartozóik, munkatársaik a közösségi médiában közzéteszik, hogy gyászolják az elesettet, vagy az adott önkormányzat beszámol a halálhírről. Fegyir Sándor ungvári professzor, aki bevonult az ukrán hadseregbe, és a hírek szerint Ukrajna budapesti nagykövetének is kinevezhetik (ez időközben meg is történt – szerk. megj.), vezet egy nyilvántartást a magyar származású katonákról, akik különböző kárpátaljai alakulatokban szolgálnak. Az ő adatai szerint közel négyszáz magyar katona van a fronton – hogy ezek az adatok mennyire hitelesek, nehéz ellenőrizni.”

A helyzet romlása abban is tetten érhető, hogy egyre nehezebben tehetik a dolgukat az újságírók, főleg, ha nem a többséghez tartoznak. Utaltam már arra, hogy mivel hadiállapot van Ukrajnában és ezért a szólásszabadságot felfüggesztették. Ilyen körülmények között egy magyar újságíró számára a hivatás gyakorlása, az objektív hírszolgáltatás csaknem teljesen ellehetetlenül. Ezekről az állapotokról fogalmaz érthető óvatossággal ekképpen Kulin: „A sajtó ilyen helyzetben ideológiai fegyver, oda lő, ahová az adott kormány mondja. Csak olyan fegyvert használ, amit neki megengednek – aki tud a sorok között olvasni, bizonyára rájön, ez mit jelent.”

Hogy a mindennapokban milyen megkötöttségekkel kell szembenéznie a kárpátaljai magyar médiumoknak, arról Dunda számol be részletesebben. Mondandója indító példázata elkeserítő, de a folytatás ennél is lesújtóbb:

„Én egy példát mondanék. Van egy idősebb kollégám, aki már a szovjet érában a nyolcvanas években is a Kárpáti Igaz Szónál dolgozott – ő mondja, soha nem volt olyan nehéz újságírónak lenni, mint manapság. Ugyan a Szovjetunióban is működött a cenzúra, de finomabb, puhább formában – mondja a kollégám, akinek van összehasonlítási alapja. Ami újságíróként a legerősebben hat az emberre, és egy nagyon veszélyes állapot, az öncenzúra. Az ember azon kapja magát… ez nem biztos, hogy így szerencsés, ha megfogalmazom, mert ebből akár nekem, vagy az általam képviselt sajtóorgánumnak is problémája lehet.

Egy egészséges túlélési ösztön mindenkiben kialakul, hiszen a háborúban is az a legfontosabb, hogy túléljük. Vagyis azt tartjuk szem előtt, hogy a médiumot, ahol dolgozunk, meg tudjuk őrizni – még ha ez olykor fájdalmas lemondásokkal, öncenzúrával is jár.”

Ráadásul frissen történt még egy újabb negatív fordulat: Kijev nemrég elfogadott egy olyan új médiatörvényt, amely nagyon erős állami kontrollt vezet be. Ennek értelmében, ha egy orgánum a hatalomnak nem tetsző módon ír vagy sugároz, elsőre csak figyelmeztetik, másodjára már felfüggeszthetik a működését, amihez bírósági eljárás, illetve döntés sem kell.

Ezek után joggal merül fel óhatatlanul is a kérdés: vajon a harcok elmúltával visszaállhatnak a háború előtti viszonyok az ukrajnai médiában?

Kulin Zoltán ez ügyben szkeptikus, kételyeit személyes tapasztalatai alapozták meg:

„Ezt a kérdést egyre többen tesszük fel. Ukrajna, miközben honvédő háborút vív, az euroatlanti csatlakozásra készül. Ez utóbbi megköveteli Ukrajnától, hogy fogadjon el bizonyos törvényeket. Háború ide vagy oda, mégis összehívják a parlamentet, hogy egyhangúlag fogadjanak el olyan törvényeket, amelyek az Európai Uniónak tetszők. Ilyen az alkotmánybíróságról vagy éppen a kisebbségekről szóló törvény, amely mindenkinek tetszik, kivéve a kisebbségeket. Vagy ilyen a médiáról szóló törvény, amely megint mindenkinek tetszik, csak éppen a médiának nem. Gyuri már említette, növekszik az állam befolyása – egy példa erre: a Nemzeti Médiahatóság nyolc tagjából négyet az elnök nevez ki, négyet pedig az a parlament, amely az elnök alá van rendelve. Hiába van nálunk parlamenti demokrácia, gyakorlatilag elnöki demokrácia van. A médiatörvény – hiába kifogásolta a Velencei Bizottság – nyelvi kvótákat határoz meg. Január 1-től a regionális televízióknak 90 százalékban államnyelven kell sugározniuk. Ez ellentmond minden Ukrajna által is elfogadott nemzetközi egyezménynek.

Az ukrán alkotmány 22. cikkelye kimondja, egy újonnan meghozott törvény vagy módosítás nem szűkítheti a már megszerzett jogokat. Érdemes feltenni a kérdést, jogszűkítés-e, hogy eddig 10-ből kilenc tantárgyat anyanyelven tanulhattam, majd a változtatás után csak hatot. Az ukrán alkotmánybíróság szerint nem.”

A kárpátaljai kollégáknak nincsenek illúziói még a közeljövőt illetően sem. Például azért, mert az EU-ba igyekvő Ukrajna számára hét különböző területen szabtak meg jogharmonizációs kötelezettséget, ezek egyike volt a kisebbségi jogok érvényesítése és a média területe is. Viszont Dundának el kell azt mondania ez ügyben azt is, ami sajnos a pöre igazság: „Amíg azonban a kisebbségi jogok területén legalább ejnye-bejnyét megfogalmaztak, addig az új médiatörvény ellen nincs kifogás.” Persze az is igaz, amit ehhez még hozzátett: „Úgy vagyok vele, életet nyer, aki időt nyer. Jelenleg nem tudjuk modellezni, egy év múlva mi lesz Ukrajnával, hogyan alakul a háború. A kisebbségi jogaink alakulása nagyban függ attól, mi lesz a háború vége – a jelen helyzetben egyikünk sem lehet próféta, hogy előre megmondja, mi fog történni.”

Végül hadd osszam meg az olvasóval, hogy miként vélekedtek az ungvári kollégák azokról a borúlátó jóslatokról, melyek a háború elöli menekülés okozta vérveszteség után megkérdőjelezik a kárpátaljai magyar közösség jövőjét.

Kulin úgy látja: „Nem szerencsés, ha a kárpátaljai magyarság végét vetítjük előre, mert ez együtt jár azzal, hogy akkor mi szükség van a közösség támogatására, vagy a működő intézményekre, mint amilyen a beregszászi magyar főiskola. Vagy éppen mi szükség van magyar nyelvű médiára? Vagyis a demográfiai adatnak számos területre van kihatása.”

Dunda György nemcsak a reményekre feljogosító véleményét fejti ki ez ügyben, hanem érvei is vannak arra, miért nem szabad még ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben sem lemondónak lenni:

„Egyetértek Zoltánnal, nem állhatunk be azoknak a sorába, akik temetik a kárpátaljai magyarságot. A politikai képviseletnek, a civil szférának, és nekünk is, akik a médiában dolgozunk, mindent meg kell tennünk a kárpátaljai magyar közösség megmaradásáért.

Nyilván egy újratervezésre szükség lesz, de ennek a megváltozott körülményekre reagáló stratégiának a kárpátaljai magyarok megmaradását kell szavatolnia a szülőföldjükön.

Szerencsére személyesen is tapasztaltam, hogy sokan azok közül, akik a háború elől elmenekültek, hazavágyódnak. Sokan mondják az ismerőseim közül, akik már a háború előtt is kilátástalannak látták az ukrajnai viszonyokat, ha végre béke lesz, visszajönnek a hátrahagyott családjukhoz. Ennek persze fonákja is van, hiszen jelenleg, akik maradtak és hadköteles korúak, nem mehetnek külföldre – ők persze fontolgatják, ha tehetik, elmennek. Vagyis furcsa kettőség van, aki elment, sok esetben szeretne visszajönni, akik maradtak, közülük pedig sokan elmennének. Ha végre béke lesz, sok fog múlni a közösség erőfeszítésein és a magyar kormány támogatásán. A helyzet azért sem reménytelen, mert bár a háború kitörése óta több százezer menekült érkezett Kárpátaljára, ők nagy többségében az eleve ukrán többségű városokban szeretnének megtelepedni. Ha hű maradok önmagamhoz, akkor zárszóként csak ismételni tudom, legyen béke!”